Kevés olyan filmet tudok mondani, ami annyira jól tud az érzelmi húrokon pendíteni és ami ezzel párhuzamosan meg tud ütni olyan kemény és badass ütemeket, mint A tűzben edzett férfi. 20 éve, hogy Tony Scott filmje a mozikba került, de még mindig, többszöri újratekintést követően is azt érzem, hogy semmit nem vesztett erejéből. Sőt.
Ez a két és fél órás nagy, barátságos medvébe oltott erőszakos akciómonstrum eredetileg egy A.J. Quinnell regényként látott napvilágot még 1980-ban. A regény bestsellerré vált, majd pedig több folytatást is megélt, melynek mindegyikében a főszereplő testőrre, Creasyre koncentrált. Az első mozgóképes adaptációra 1987-ig kellett várni: a nálunk Testőr kereszttűzben címet viselő feldolgozás nem aratott azonban túl nagy sikert, így gyorsan a feledés homályába is került. A főszerepben egyébként Scott Glenn volt látható, egy mellékszerepben pedig azt a Joe Pescit is láthattuk, aki Scorsese-filmekben rendszeres visszatérőként volt jelen. Érdekes tényként mindenképp muszáj megjegyezni itt, hogy a '87-es filmet is eredetileg Tony Scott rendezte volna (vagy legalábbis igényt tartott a projektre), de nem találták alkalmasnak a feladatra, így a választás végül a francia származású Élie Chouraqui-ra esett. Scott pedig szépen kivárta a sorát és néhány évnyi tapasztalatszerzést és előtanulmányt követően (ha már bosszú: a Kevin Costner nevével fémjelzett Revans is érdemes néznivaló) újra előkotorta régi álmát és megrendezett egy újabb feldolgozást.
Scott filmje némileg szakít a regény és a '87-es film egyes aspektusaival: a helyszínt Olaszországból Mexikóba telepítette át, a főszereplő nem fehér, hanem fekete (bár ez inkább csak arról szól, hogy Washington mennyire jó színész, kevésbé arról, hogy ebből témát csináljon - egyetlen apró jelenetet leszámítva), de az alapsztori ugyanaz maradt: adott egy kiégett zsoldos, akit beosztanak testőrként egy fiatal lány mellé, majd pedig a lányt elrabolják, Creasy pedig nyomába ered az elkövetőknek és megöl mindenkit, akinek csak köze volt az esethez. De tényleg mindenkit.
Talán jót is tett a rendezőnek, hogy várt ennyi évet a film elkészítéséig, mert karrierjének ezen a pontján jutott el egy olyan szakaszba, ahol még szabadabban volt képes bánni a rendelkezésre álló celluloiddal, mint formával. Egyfajta extravagáns stílus mindig is jellemző volt rá (részben hozzá köthetjük a nyolcvanas években divatossá vált videoklip-esztétikát, aminek aztán Michael Bay is szorgos tanonca lett), viszont itt saját magához és kortársaihoz képest is jóval vadabb hangot ütöt meg. Ez leginkább a vágásban, a montázshasználatban mutatható ki, ahogyan a vágóolló vadul körbecakkogja karaktereit és a történéseket - sokszor a nézőben egyfajta dezorientációt és zavart okozva. Hatását azonban az eseményeknek leginkább csak felerősítve, sosem gyengítve. Ez ebben a filmben dominánsan jelen van: szűrők váltakoztatása, kép kimerevítése, lassítások, ismétlések, karcos és szemcsés képkockák, extrém, felfokozott vágástempó és gyengéd képsorok váltogatják egymást. És ha ez soknak tűnik, akkor várd ki, amíg megnézed (ha még nem tetted volna) a rendező soron következő filmjét, a Dominót, amely minden tekintetben olyan, mintha egy végletekig elvadult drogos tripben lennél. De ha csak emiatt a technikai dolog miatt lenne érdekes a film, akkor persze most nem feltétlen beszélnénk így róla.
A tűzben edzett férfi egyik legjobb része ugyanis az érzelmi mag, mely Dakota Fanning és Denzel Washington párosának tudható be. Az ő kettősük áll a film igazi központjában, nem véletlen az sem, hogy a film játékidejének nagy hányadát azzal tölti ki, hogy kettejük egyre szorosabbá váló kapcsolatát felvezesse és kibontsa. Fanning, mint az okostojás, de szeretetre éhes és szeretetre méltó kislány szerepében totális ellentéte Washington karakterének, aki inkább csak a munkáját végezné szócséplés helyett és akinek esze ágában sincsen sem pótapának, sem pedig barátnak lenni. Egy ponton túl azonban ez elkerülhetetlen, a film pedig nagyon szépen bemutatja azt, ahogyan szépen elkezdik egymás között építgetni azt a bizonyos kommunikációs hidat. Egy kis tanácsadással, némi úszóleckével, hálás pillantásokkal és elkapott, őszinte mosolyokkal. A sztori egyik lényegi része, hogy Creasy-től olyasvalamit vesznek el az emberrablók, amely - ahogyan a Christopher Walken által megformált barátja is megfogalmazza - emlékeztette őt arra, hogy bizony érdemes élni. Ezt pedig a film gyönyörűen, érthetően artikulálva fogalmazza meg. Minden agresszivitása és nyersesége ellenére ez a film szép és megható. Mert szépsége őszintének tűnik és szívből jövőnek, az erőszak, pedig ebből a szeretetből - és a szeretet által ideiglenesen legyőzött keserűségből - fakad.
Scott stílusa, amikor az akcióról és a revansról van szó, akkor cseppet sem idealizált, nem szépelgő, ellenben karcos és durva, nyers és kegyetlen. És mindezek felett: kíméletlenül kielégítő és katartikus. A pont, amikor Creasy a gyászoló anyával beszélget Pita szobájában, majd pedig mintegy csendes, fohászba hajló ukázként kiadja, hogy a férfi ölje meg az összes mocskot, akinek köze volt a rabláshoz: pazar formája a néző feltüzelésének. És amikor elkezdődik a gyilkos hadjárat, ténylegesen azt érezzük, hogy nincs kegyelem, nincs apelláta, csak a bosszúnak a legelemibb és legpusztítóbb formája. Washington pedig a legjobb formáját hozva szállítja a karakter tűpontos precizitását, merevségét, elrejtve, majd olykor felszínre hozva a kislány iránt érzett mérhetetlen szeretetét.
Úgy sikerül badass-nek lennie a filmnek, hogy nem feltétlen glorifikálja az erőszakot, realista, viszont mégis képes megengedni magának azt a luxust, hogy kicsit örömét lelje abban a keménységben, amit Washington végrehajt. Nem szép, de szükségszerű, kicsit, mint a Rambo negyedik részében, ami szintén nem egy feel-good akciófilm, sokszor visszataszító, de Rambo kegyetlensége az egyetlen valid eszköznek számít a film által megteremtett helyzetben. És mint Sly-nak, úgy Washingtonnak is olyan kisugárzása, olyan jelenléte van, ami semmihez nem fogható. A befejezésre viszont szerencsére nem elégszik meg a bosszú végrehajtásának tényével, az érzelmek ismét visszatérnek a képbe és azt a csodálatosan könnyáztatta szentimentalizmust még Spielberg is megirigyelheti. Helyénvaló és katartikus. Pont úgy, mint az erőszakos része a dolognak.
Fanningen és Washingtonon kívül a többi színész is remekel, élükön Christopher Walkennel, akivel utóbbi közös jelenetei a legnagyobb természetességgel, a lehető legkevesebb kimondott információval mondja el a legtöbbet kettejük múltjáról és barátságáról. De lehetne említeni a nyúlfarknyi szerepben felbukkanó Mickey Rourke-ot, vagy Giancarlo Gianinit, mint nőcsábász hatósági figurát.
Megjelenése idejében a film nem aratott osztatlan sikert, a kritikusok körében kiváltképp nem. Sokan nem szívlelték az erőszakábrázolását, többeknél úgy csapódott le, mint egy egyszerű bosszúfantázia. Könnyű beleesni ebbe, de úgy érzem, bőven árnyalja a képet Scott a karakterábrázolással és a két főszereplő közti dinamikával. Mostanra már jobb a film megítélése, többen meglátják az erényeit és több éves távlatból vizsgálva úgy érzem, Scott legjobb három filmje között lazán ott van, ahogyan Denzel Washington legjobb alakításai közé is lazán odarakhatjuk az itt látott performanszát. Audiovizuális szempontból, az azt illető merészségből pedig bőven lenne mit tanulnia a mai akciófilmrendezőknek. Mert mondjunk bármit a rendező stílusára: unalmas, egysíkú az ritkán volt. A tűzben edzett férfi esetében pedig semmiképp.