Nem könnyű írni a Star Wars előzménytrilógiáról. Sőt, piszkosul nehéz, hiszen nem mindegy, hogy a klasszikus trilógiával hány évesen, mikor találkoztál (és abból is melyik verzióval), ugyanis a filmtörténelem és úgy zusammen az egyetemes popkultúra legmeghatározóbb filmhármasáról van szó, ami sokaknak nem csak egyszerűen a gyerekkorát jelenti. A Star Wars ugyanis túlmutat a mozgókép határain, valódi életérzés, amihez hasonlóra azóta is csak Középfölde vagy Roxfort volt képes, ebből kifolyólag erősen behatárolja az ember előzményekhez való viszonyát. És ha elismerjük (márpedig miért ne ismernénk el?) azt, hogy a prequel hármas nem ér fel a nagy triászhoz, akkor is ott maradnak a kétségek, hogy véleményünket mennyire befolyásolja a nosztalgia és mennyire maradunk tényszerűek. Én most az utóbbit próbálom, még ha Yoda mesternek erre lenne is egy tökéletes riposztja.
Star Wars: I. Rész - Baljós Árnyak (1999)
Azt hiszem bátran kijelenthető, hogy a 90'-es években kevés olyan film volt, amit annyira vártak volna, mint a Baljós Árnyakat. A klasszikus Star Wars óta számtalanszor próbáltak George Lucas galaxisához hasonlót teremteni, de természetesen egyik sem járt sikerrel. Éppen ezért hatalmas várakozás előzte meg a filmet a bemutatója előtt - hogy mekkora, arra tökéletesen mutat rá és karikírozza ki a Fan Boys - Rajongók háborúja című vígjáték, a vélt vagy valós Star Trek-Star Wars ellentét mellett - és az ebből fakadó csalódottság nagyban hozzájárul a film negatív megítéléséhez.
Persze ez nem azt jelenti, hogy a Baljós Árnyak egy félre értett műremek lenne, mert erről szó sincs, de a legtöbben egy ugyanolyan, klasszikus "a szegény parasztgyerek megmenti a világot" felépítésű mesét vártak, mint amilyen az eredeti hármas volt. Annak idején a 77'-es Egy Új Remény után ismét a rendezői és forgatókönyvírói posztot betöltő George Lucas személye kétségtelenül minden okot megadott a bizakodásra, viszont már a jól ismert, sárga feliratokban bizonyos kereskedelmi utak megadóztatásának az emlegetése a legkevésbé sem nevezhető mesésnek. Viszont azt se feledjük el, hogy itt még más törvények uralkodnak a galaxisban: ez még a Galaktikus Köztársaság bürokráciától és korrupciótól málladozó végnapjainak a kezdete, mielőtt jól behatárolhatóan elválik egymástól a jó és a rossz.
Ebből a szempontból akármennyire is szárazan és unalmasan vázolja fel a politikai szálat Lucas, az egyáltalán nem elhanyagolható. Az Erő midiklorianokkal való magyarázata - noha ezzel a legalapvetőbb miszticizmusától fosztja meg a szériát - szintén jól rímel már itt is az elöregedő, lényegében inkompetens békefenntartóként funkcionáló jedi rend eszmeiségéhez. A történet viszont eseménydússága ellenére is szétesik, részben a film felét kitevő Tatuini résznek hála - függetlenül a Ben Hur kultikus jelenetét megidéző, egyébként nagyszerű fogatversenytől - részben érdektelen karaktereinek köszönhetően.
Hiába keressük, sehol sincs Han Solo lazasága, Luke bájos naivsága vagy Leia talpraesettsége, de még csak hasonló sem. Qui-Gon karakterét inkább adja el a mentor szerepbe ezzel belesüppedő Liam Neeson szerethető karizmája, mint figurájának megírtsága. Ewan McGregor Obi-Wanjáról is inkább tudjuk azt, hogy ki lesz majd, mintsem, hogy kicsoda ő, Natalie Portman pedig látványosan elveszik a szép kosztümök között. A már-már túláradó gyűlölettől körülövezett Jar-Jar gyermekekre szakosodott, burleszkekből kölcsönzött, szinte funkciónélküli karaktere pedig egyértelműen kilóg nem csak a filmből, hanem a teljes sagából is.
Ugyanakkor a Star Warshoz méltó flóra és fauna az előzményfilmek közül itt a leginkább tetten érhető: Lucason még nem hatalmosodott el annyira a CGI mániája, mint az ezt követő két részben (ennek legékesebb példája a "muppet-Yoda"), az új szelek jegyében viszont felturbózta a klasszikus egy az egy ellen fénykardpárbajokat (kapásból az egész széria legjobbjával) az egyik legkarizmatikusabb megjelenésű és egyből kiírt antagonistával. A film temérdek hibája ellenére - többek között az eredeti filmekből pár pillanatra, izzadságszagúan beköszönő figurákkal és fajokkal - mégis egy olyan nagy ívű űropera, amilyen eme galaxison kívül nem nagyon akad.
Értékelés: 70%
Star Wars: II. Rész - A Klónok Támadása (2002)
A rajongók mérhetetlen kiábrándultsága ellenére a Baljós Árnyak beváltotta a hozzá fűzött reményeket (legalábbis anyagiakban), de érthető módon kevesebb bizalommal fordultak a folytatás felé, ami ugyan számos hibát kijavított, újakkal is szolgált. Annyi bizonyos, hogy a továbbra is forgatókönyvíró-rendezői pozícióban maradt Lucas itt már komorabbra vette a történet tónusát, így annak már sokkalta inkább van tétje is, mint legutóbb.
A két rész cselekménye között eltelt 10 év viszont karakterisztikailag némi törést is okozott, elsősorban Anakinnál, aki cuki kisfiúból mostanra átváltott egy öntelt hólyaggá. Utóbbi ugyan hiába kerül kimondásra a filmben, nehezen sikerül megszeretnünk, ami részben Hayden Christensen kiforratlan játékának, részben pedig a közte és Natalie Portman között szövődő, bő nyállal leöntött és rossz párbeszédekkel tarkított szerelmi szálnak is köszönhető. Édesanyjáért való aggódása, majd elvesztése feletti féktelen dühe viszont abszolút átérezhető - ahogy kifakadása az avíttas Jedi Rend felé is - ezzel is, ha csak pillanatokra érzékeltetve azt a szörnyeteget, amivé majd válik a későbbiekben.
Ellenben Obi-Wan lényegesen jobban jött ki a helyzetből: egyszerre bölcs, alkalomadtán cinikus, alvilági körökben is otthonosan mozgó figurája nem csak előre vetíti az Alec Guinnes féle interpretációt, hanem Ewan McGregor tehetségének hála az előzmények legszerethetőbb figurájává lép elő, jediként is cool Samuel L. Jackson ide vagy oda. Viszont A klónok támadásában érzékelhető a trilógia karakterisztikailag legnagyobb gyengesége, konkrétan az, hogy nincs egy valamire való, karizmatikusan végigvitt főgonosz, aki Vader riválisa lehetne. Ugyan Jango Fett beemelésével végre megtudjuk, hogy mitől is olyan menő egy fejvadász - ezzel is kijavítva A jedi visszatérben csúnyán elintézett Boba Fettet - egy Star Wars film valamire való, fénykarddal hadonászó ellenlábas nélkül nem az igazi, a veterán Christopher Lee pedig hiába jó, sem játékidőben, sem megjelenésben nem annyira maradandó, mint az előző rész Darth Maulja, vagy a következő rész, Vader előképként szolgáló Grievous tábornoka.
A cselekmény viszont - a már említett szerelmi betétektől eltekintve - nem ül le, a nyomozós szál kifejezetten érdekes, az akciók továbbra is remekek (ezekhez mondjuk mindig értett Lucas), a kapcsolódási pontok a régi trilógiával (mint amilyen a Lars-farm) sem árasztják magukból az izzadságszagot, viszont a filmen eluralkodó CGI a Star Wars hangulat egy részét is megölte, amin még a kiforrottabb összkép sem tudott javítani.
Értékelés: 75%
Star Wars: III. Rész - A Sithek Bosszúja (2005)
Az első két részt akármennyire is lefitymáló vélemények vették körül, a trilógia zárlatra több szempontból is nagyobb figyelem irányult: egyrészt, hogy Lucasnak mennyire sikerül kijavítania az első részek hibáit, másrészt egyszerre lezárni az új epizódokat és ezzel együtt összekötni a klasszikusokkal. A dolog pikantériája, hogy noha egyik feladatot sem sikerült maradéktalanul teljesíteni, A Sithek Bosszúja van annyira jó, hogy azt nem hiába emlegetik egy lapon a "szent hármassal".
Ennek egyik egyszerű oka, hogy ez a rész vezet át minket a régi epizódokba. Hiába tudjuk a végkimenetelt, a hogyanokat nem ismerhetjük, csak sejthetjük. Majd amikor megkapjuk a válaszokat, azért könyörgünk, hogy bárcsak sohasem tudtuk volna meg őket és rimánkodunk a visszaút lehetőségében. Ez az epizód ugyanis kétségtelenül a legsötétebb és legkilátástalanabb mind a hat film közül (igen, még A Birodalom Visszavágnál is), ugyanis egy filmeken keresztül végigvezetett figura bukásának és a filmtörténelem egyik legkarizmatikusabb gonoszának a megszületésének lehetünk a szemtanúi, aminek egy egész galaxis issza meg a levét. Igazi sorstragédia ez, amiben a Jedi Rend eddig is jól látható szűklátókörűségének és bigottságának válik áldozatává, akiket olyan profizmussal mészárolnak le, hogy azt még egy Scorsese film is megirigyelné.
A végtelenül erodálódott Köztársaság pedig tapsvihar közepette alakul át totalitárius diktatúrává, ezzel együtt egy manipulatív szemétláda felemelkedésének a végére is pont kerül, hála Ian McDiarmid-nek, aki az alkalmankénti ripacskodás ellenére is élvezi, hogy egy egész galaxis legnagyobb rohadékja lehet. Ez az ő filmje, e felől semmi kétség. Christensen is lényegesen kiforrottabb, mint legutóbb és az elkapkodott "megtérés" jelenet ellenére is ügyesen vezeti végig Anakin Vader-ré válásának a folyamatát, ahogy McGregor is nem csak külsőségeiben, hanem gesztusaiban is tökéletesen megidézi Guiness játékát.
A film nagyon ügyesen visszaszorította a poénkodást, ahogy a giccsbe hajló szerelmi szálat is a minimálisra redukálta, aminek tragikus végkimenetele annak ellenére működik, hogy Natalie Portman szájába megint borzalmas szövegeket adtak. Emellett az egész mozi hihetetlenül tömény. Még le se gördültek a feliratok, máris egy gigászi űrcsatában találjuk magunkat, a 140 perces játékidő alatt pedig gyakorlatilag nincs megnyugvásunk egészen a finálé monumentális dupla fénykard párbajáig. Ez az előző részek rossz koncepciójából is ered, amik itt logikátlanságokba (Leia hogyan is emlékezhet az anyjára?) és sebtiben elvarrott szálakba (Helló, birodalmi tisztek!) torkollanak. Mégis a széria keserű pirulája eléri azt, amiben az első két rész után sokan kételkedtek: egyensúlyt teremt két trilógia között.