Az elmúlt negyed év filmzenei termése - legalábbis a részemről - a díjszezon aláfestéseinek a hallgatásában merült ki, míg a márciusi filmkínálat zenéi egyértelműen érdemi újdonságokkal szolgált, igaz, ezekben kevesebb köszönet volt. De nem lehetne azt mondani, hogy az alábbi albumok ne a változatosság jegyében telt volna, mert hiába vannak itt életrajzi filmek szép számmal, akad köztük western, animációsfilm, komoly és komolytalan szuperhősök, valamint bokszlegendák is. A tetemes zene mennyiség miatt viszont ezúttal megpróbáltam egy-egy album értékelését rövidebbre fogni - persze nem mindenhol jártam sikerrel.
The Hateful Eight - Ennio Morricone
Kezdjük is rögtön a sort az idei Oscar-nyertesünkkel, amellyel az Akadémia egy régi adósságát rótta le a Maesto irányába. Ha pedig meghallgatjuk Morricone szerzeményét, akkor méginkább egyértelművé válik, hogy mem ezért, hanem valamelyik másik korábbi western klasszikusáért kellett volna díjazni. Kétségtelenül jó ötlet volt Quentin Tarantino részéről, hogy - életében először - zeneileg nem hozott anyagból dolgozott... Oké, ez csak részben igaz, hiszen egyrészt felcsendül itt a White Stripes is ("Apple Blossom") és Morricone is újrahasznosítja A dologhoz fel nem használt szerzeményeit, igaz utóbbinak értelme és funkciója is van. Ami viszont magát az albumot illeti, ugyanaz a bajom vele, mint a legtöbb Morricone kiadvánnyal. Igen, ez egyfajta kisebb szentségtörés, de a Maestro-ért kevésbé vagyok oda, ugyanis a zenéi inkább a képek alatt erősek, albumként - mint mondjuk John Williams vagy Hans Zimmer művei - kevésbé működnek. Itt is ez a helyzet áll fenn,, ugyanis Morricone szerzeménye - aki most sem a képekhez komponált, hanem azt megelőzően, a forgatókönyv elolvasása után - elsősorban a filmben működik, külön hallgatva a második félidőre kifullad. Viszont a "LUltima Diligenza Di Red Rock"-ban hallható főtéma zseniális a maga teljes valójában és már a nyitójelenetben is elsősorban Morricone szerzeménye ránt be minket. A szvit darabkái rendre felbukkannak a játékidő során, és az idegőrlően feszült, majd negyed órás "Neve" is remek track lett, de ezután már inkább csak ismétli magát az album és nincs egy valamire való kifutása, ahogy a filmből bevágott párbeszédrészletekről is lelehetne már szokni. Viszont kétségtelenül minőségi darab, amelynek van lüktetése, hangulata és semmiképp sem sajnáljuk, hogy legalább ezért végre díjazták a Maestrot, aki az elmúlt évek egyik legmeghatóbb köszöntőbeszédét tudhatta magáénak az Oscar-gálán. Állóováció sem volt még ennyire indokolt, még ha az a személyének és korábbi munkáinak is szólt, semmint ennek a szerzeményének.
Értékelés: 80%
Creed - Ludwig Goransson
Rohadt nehéz egy örökségnek megfelelni. Ez nem csak a Creedre, vagy annak főszereplőjére, hanem annak zenéjére is abszolút igaz. Bill Conti szerzeménye méltán a világ egyik leghíresebb dallama, amelyet még az se koptatott el, hogy megannyi motivációs videóban vagy paródiában elsütötték az évtizedek során. Az eleddig ismeretlen Ludwig Goranssonnak viszont játszi könnyedséggel sikerült és olyan zenét tett le az asztalra, mintha valamelyik korábbi Rocky-film zenéjét Conti helyett Basil Poledouris szerezte volna, erőteljes kórussal (!!!), dobokkal és rezesekkel. A zene majd szétrobban az energiától, ami kell is, hogy az ifjú Adonis karakterét minél jobban átérezhessük. Goransson kellő tisztelettel használja Conti klasszikus motívumait (pl. "You Can See The Whole Town From Here", "Youre a Creed"), de csak finoman, Rockyhoz hasonlóan csak megbújik a háttérben és asszisztál az ifjú titán saját jogon kiérdemelt témájához, ami persze a klasszikus örökségéből építkezik. Már a nyitó track végén ("Juvy") felcsendül Adonis dallamának lány, zongorán előadott változata, de erejéből először ízelítőt az azonos című tételnél ("Adonis") kapunk. Az olyan, hangfalszaggató trackeknél, mint a "Front Street Gym", a "Conlan Fight" vagy az album abszolút csúcspontja a "If I Fight, You Fight (Training Montage)" pedig kedvünk lenne nekünk is a levegőbe bokszolni, vagy felfutni a legelső köztéri lépcső tetejére. Emellett a beemelt párbeszédek a legkevésbé sem zavaróak (lásd. fentebb), ahogy a beemelt elektronikus megoldások sem. Nem csak az elmúlt időszak legnagyobb meglepetés score-ja, hanem egyben legjobbja is.
Értékelés: 90%
The Danish Girl - Alexandre Desplat
Bevallom, nagyon haragszom Alexandre Desplat-ra a 2015-ös teljesítményét látva hallgatva. Nehezemre esik eldönteni, hogy az elképesztő, 2014-es teljesítményét pihente ki, amelynek abszolút méltó megkoronázása volt a régóta esedékes Oscar-díj (bocs a Zimmer és Interstellar-fanoktól)és ezért nem különösebben erőltette meg magát olyan zenékkel, mint a Sufragette vagy az Everything Will Be Fine, vagy a díj megléte miatt nem törekedett már különösebben. Akárhogy is legyen, A dán lány mindenképpen a minőségi Desplat-művek sorát gyarapítja, még ha az érdemi újdonság hiányzik is belőle, a szerzőre jellemző lágyság és zenei intelligencia végigvonul a művön. Már a nyitótrack ("The Danish Girl") nyilvánvalóvá teszi, hogy ki is az elkövető, emellett egy újabb kellemes motívummal gazdagodik a komponista repertoárja. A melankolikus hangulat szépen végigvonul az albumon a zongora lány játékának és a vonósoknak köszönhetően, amiből még a "Make-up & Costume" könnyedsége sem lóg ki, az "Agression" pedig a főtéma egy agresszívabb változatával tűnik ki. Nem lehetne azt mondani, hogy lennének az albumnak igazán kiemelkedő pontjai, viszont éppen ezért rendkívül egységes az egész, amelyben Desplat szépen viszi végig és kedvelteti meg a hallgatóval a vezérmotívumot. Nem ez lesz, amire évek múltán is emlékezni fogunk Desplat-ra, de mindenképpen erősebb, mint a Tom Hooperrel való ezt megelőző kollaborációjuk, A király beszéde. 2016 pedig messze ígéretesebbnek tűnik a komponista számára, hiszen Az öt legenda után ismét belekóstol az animációs műfajba A kis kedvencek titkos életével, év végén pedig jön élete talán legfontosabb munkája, a Star Wars: Rogue One, amelyben a Harry Potterek után ismét John Williams örökébe kell lépnie.
Értékelés: 75%
Daniel Pemberton - Steve Jobs
Pár éve egy külföldi filmzene kritika írta a fent taglalt Alexandre Desplat kapcsán, hogy a lehető legjobb, ami a műfajjal történhetett és ugyanezen megállapítás egyre inkább igazabb a brit Daniel Pembertonra is, aki nem kevés frissességet hozott a zsáner kedvelőinek. Erről már megbizonyosodhattunk Az U.N.C.L.E. embere és most a Steve Jobs képében is. Ráadásul midkét mozira igaz, hogy olyan brit fenegyerekek (Guy Ritchie, Danny Boyle) rendezték, akik különösen ügyelnek filmjeik zeneiségére és nagyon nem mindegy, hogy mi szól esetükben a képek alatt. Ritchie már a két Sherlock Holmes mozinál kipróbálhatta magát, hogy mire meg egyéb slágerek nélkül (nagyon is sokra, pláne, ha ott van mellette egy Hans Zimmer is), azonban Danny Boyle - Quentin Tarantinohoz hasonlóan - most először dolgozott ilyen hangsúlyosan komponistával. Pemberton pedig tökéletes választás volt a feladatra, de akik Az U.N.C.L.E. embere zenéjéhez hasonló laza stílusra számítanak, azok mindenképpen csalódni fognak. A szerző a komoly zenék világát - elsősorban az operákét - vegyítette a számítógépek hangjával és a retro, szintis hangzással, ami persze a film koncepciójából is ered. Van, hogy előbbi ("Russian Roulette", "I Play The Orchestra"), van hogy utóbbi ("Change The World") érvényesül, és olyan is, amikor a kettő teljesen eltérő hangzásvilágát vegyíti egy zseniális trackben, mint amilye a "Jack It Up", de a majd 10 perces, szépen fokozatosan felépülő "Revenge" is magán viseli az operák drámaiságát. Az album talán egy kicsit most is hosszabb a kelleténél, de rajta van minden lényeges tétel, beleértve a The Liberties és Bob Dylan filmben elhangzó számait is. Akik minél szélesebb képet szeretnének kapni Pemberton munkásságáról, erősen ajánlott, ahogy a filmzene ínyenceknek is.
Értékelés: 85%
Carol - Carter Burwell
A Coen-testvérek házi zeneszerzője nem most kezdte a szakmát, mégis a Carolért kapta meg élete első Oscar-jelölését. Kétségtelen, hogy Burwell munkája szépen aláfesti a látottakat, de külön hallgatva hamar andalítóan unalmassá válik, és az imént taglalt albumok inkább kiérdemelték volna a jelölést, mint ez, de a szerző korábbi művei között is találni olyat (hogy mást ne mondjak: Fargo), ami inkább kiérdemelte volna az Akadémia figyelmét. Ettől függetlenül nem beszélhetünk egy rossz albumról. A főtéma ("Opening") szép, a maga egyszerűségében pedig magával ragadó, akárcsak a két színésznő játéka. A probléma az, hogy hiába vonul végig a motívum az albumon (pl. "Datebook", "The End"), inkább az egész csak elcsordogál a háttérben, igazán emlékezetes pillanat pedig szinte nem is akad - de azt meg kell hagyni, hogy a "Christmas Trees" egész kellemes és .a "Gun" krimiket idéző komorsága is üdítőleg hat. Ugyanakkor az érdemi maradandóságot is elsősorban Burwellnek rónám fel, aki híján van az olyan jól behatárolható stílusnak, mint a fent taglalt Desplat, vagy a másik nagyágyú, Thomas Newman. Őszies, vagy borongós időben tökéletes hallgatni való, egyébként egy könnyen felejthető darab, amely nem a minősége okán, hanem csak a film miatt lett jelölve, és a szerzőnek is vannak ennél jobban sikerült munkái is.
Értékelés: 60%
Deadpool - Junkie XL
Amikor bejelentették a Mad Max: A harag útját követően, hogy Deadpool agymenéséhez is Junkie XL, avagy Tom Holkenborg szerzi a zenét, már akkor éreztem, hogy a személyét övező lufi ez esetben (ismét) kipukkan. Ugyanis Holkenborg az utóbbi években nem minél komplexebb zenei megközelítésével aratott sikereket, hanem intenzív, jobbára dobokat és egyéb püfölhető eszközöket bevető hangzásával, ami jól hangzott Az Acélember zenéje, vagy a 300: A birodalom hajnala és a már említett Mad Max esetében, de kérdem én ki emlékszik a Fekete Miséhez vagy az Éjszakai hajszához szerzett műveire? Okkal felejthetőek ezen munkái és sajnos ide sorakozik fel a Deadpool zenéje is. Az mondjuk mindenképp dicséretes, hogy ezúttal megpróbált eltávolodni a rá jellemző hangzásvilágtól - noha püfölni itt is püföl bőven, lásd "Twelve Bullets" című track - és egy a 80-as évek zeneiségét idéző szintis hangzást hozni, csakhogy az ilyenkor elengedhetetlen vezérmotívum, szerethetőség hiányzik belőle, ami még egy olyan megfoghatatlan idiótának is szükséges, mint Wade Wilson. Van egy kezdetleges motívum, ami fel-fel bukkan az olyan tételekben, mint a "Maximum Effort" vagy a "Man in a Red Suit", de ez még önmagában édeskevés. Az album legemlékezetesebb pillanatai az előzetesekben is ellőtt slágerekhez köthetőek, mint "Shoop" a Salt-N-Pepa-tól vagy az "X Gon Give It To Ya" DMX-től, és ezen számok között a klasszikus "Calendar Girl" éppúgy megfér egymás mellett, mint a valóban szórakoztató "Deadpool Rap". Sajnálatos a végeredmény, mert megvolt az esélye, hogy ebből is hasonló kult album álljon össze, mint A Galaxis Őrzői esetében, de ehhez egy érdemi score is szükségeltetett volna, ami szerencsére annyira nem bántó, hogy a film alatt zavarja az embert (megkockáztatom, hogy ott még jobban is működik), de Deadpoolt előbb fogjuk valamelyik slágerrel azonosítani, mint Junkie XL munkájával.
Értékelés: 55%
Gods of Egypt - Marco Beltrami
Alex Proyas nem túl gyakran rendez filmet, és a legutóbbi munkájában nem is nagyon volt köszönet sem a kritikusok, sem pedig a nézők részéről. Marco Beltramival viszont a 2004-es Én, a Robot óta összeszokott párost alkotnak, de a komponista a Die Hard 5-höz hasonlóan megint egy a film minőségét messze túlszárnyaló score-ral rukkolt elő, amely hangzásvilágát, grandiózusságát tekintve nyugodt szívvel rakhatunk oda a polcra Jerry Goldsmith és Alan Silvestri két múmia zenéje mellé. Az igazat megvallva, Beltrami meglepett ezzel a művével, mert nem hittem volna, hogy ilyet is tud. Noha, nem olyan motívum gazdag, mint a két nagyöreg zenéje Stephen Sommers mozijainál, rendkívül erős, nagyzenekari csörte az egész, amit már a "Coronation" magasztos dallamai is érzékeltetnek, de először a "Set vs. Horus" ad belőle ízelítőt. A végére Beltrami valósággal lerázza magáról a láncait az olyan, az ütősöket és rezeseket erősen igénybe vevő tételekkel, mint az "Elevator Music" vagy a kórussal is megtámogatott "Obelisk Fight Pt. 1"-"Obelisk Fight Pt. 2" kettőse. Azonban a lágy dallamoknak sincs híján az album, és a két hősszerelmes, Bek és Zaya is kapott egy nem túl emlékezetes, mégis szép motívumot ("Bek And Zayas Theme"), ahogy Hathor is ("Hathors Theme"). Kár, hogy ezek nem inkább az album elején foglaltak helyett, így jobban érvényesültek volna a játékidő alatt, de mindent összevetve így is egy minőségi kalandzenéről beszélhetünk.
Értékelés: 80%
Zootopia - Michael Giacchino
Az animációsfilmek zenéit jelenleg John Powell és Michael Giacchino munkássága határozza meg és előbbi lassan koronázatlan királyának minősül, utóbbi is számos felejthetetlen dallammal rukkolt elő az évek folyamán, az egyikért (Fel!) még az Oscar-díjat is bezsebelve. Nem valószínű, hogy ezért hasonló veszély fenyegetné, de a Zootropolis aláfestése mindenképpen kellemes, minőségi darab. Giacchino szerzeménye talán azért sem tud a film zsenialitásához felérni, mivel annak központi eleme, a sokszínűség a műfaj zenéinek is a sajátja. Ennek ellenére a komponista ügyesen ugrál a műfaji keretek között úgy, hogy nem hagyja el a mesék zeneiségére jellemző játékosságot. Az album legjellegzetesebb motívuma mindenképpen a ravaszdi rókához, Nick Wildhoz köthető, akinek motívumával először a "Foxy Fakeout" negédes csilingelésében találkozhatunk, hogy aztán az azt követő "Jumbo Pop Hustle" - "Walk and Stalk" karibi hangulatában felfedje a karakter igazi jellemét. Emellett olyan kuriózumok is említést érdemelnek, mint az indiai hangulatot maximálisan átadó "The Naturalist", a keresztapás "Mr. Big", vagy a krimis beütésű "Case of the Manchas", de a drámai "Some of My Best Friends Are Predators" is említést érdemel. Rendkívül változatos Giacchino műve, amely néhol talán eklektikussá válik, de közel sem annyira, hogy az jelentős mértékben az album rovására menjen. Shakira betétdala viszont otromba módon kilóg az összképből, de ez legyen a legnagyobb baj.
Értékelés: 75%
Kung Fu Panda 3 - Hans Zimmer
Már amikor megláttam, hogy Po harmadik kalandjára az első két részt jegyző Hans Zimmer-John Powell duóból csupán előbbi tér vissza, rögtön megkondultak a fejemben a vészharangok és sajnos igazam is lett, ugyanis a Kung Fu Panda 3 zenéje pont egy John Powellel kevesebb, mint két elődje, ez viszont különösen rossz fényt vet arra a Zimmerre, aki egy animációsfilmért tudhatja magáénak az aranyszobrát. Pláne, ha megnézzük a neves komponista elmúlt években ezen a téren letett munkáit, akkor meg kell állapítani, mint a Megaagy, A Simpson-család, vagy a Madagaszkár-trilógia (amelyeken egész kis csipet-csapat dolgozott együtt), akkor különösen szembeötlő a harmadik résznél Powell hiánya. Az albumból hiányzik mindaz a burjánzó kreativitás és játékosság, ami Powell hasonló zenéinek is a sajátja és mindössze az elődök sikeréből táplálkoznak Zimmerék (mert ott volt a környéken egy Lorne Balfe is). Mindössze a főgonosz az albumon végig vonuló, valóban fülbemászó témáját tudják felmutatni újdonságként... Pontosabban még azt se, ugyanis Kai témája - mely olyan trackekben csendül fel, mint a "The Arrival of Kai", "Jaded" vagy a "Po Belongs" - az Imagine Dragons slágerének, az "Im so sorry"-nak az átirata. A kiadványról nagyon hiányolom a nyitójelenet aláfestését, viszont a legkevésbé sem a The Vamps fiúcsapatának "Kung Fu Fighting" feldolgozását, amikor hallhatunk az albumon egy sokkal jobbat is. És ugyan kellően negatív voltam eddig, az album önmagában nézve nem vészes - a "The Panda Village" például egész kellemes - de az előző két résznek a nyomába sem ér, amelyeket az elmúlt évek legjobb animációsfilm zenéi között tartanak számon. Erre a feledés jótékony homályának a sorsa vár.
Értékelés: 60%
Batman v Superman: Dawn of Justice - Hans Zimmer & Junke XL
Ahogy olvastam a különböző véleményeket, még a rajongók sem voltak különösebben elhalva Hans Zimmer és Junkie XL nagy dirrel-durral beharangozott zenéjétől a Batman Superman ellen - Az igazság hajnalához. Valóban tetten érhető Zimmer részéről az enerváltság az albumon, ami érthető módon vezetett ama bejelentéséhez, mely szerint egy életre felhagy a szuperhőszenék aláfestésével. Tegyük hozzá, hogy már az Acélember aláfestését sem akarta annak idején elvállalni és már akkor elhangzott az a kritika felé, hogy hiányzik az albumból az érdemi újdonság és ezt intenzitással ellensúlyozza. Jelen esetben már nagyon intenzitás se volt, de a film megtekintése némileg helyretette bennem a zenét. Ahogy azt tudni lehetett, Zimmer nem kívánt egy újabb Batman-témát alkotni a Sötét Lovag-trilógia után, ezért ezt a feladatot Junkie XL-re bízta, aki egy lényegesen egyszerűbb, lényegében könnyen felejthető témát ("Men are Still Good (Batman Suite)") alkotott, míg az album többi része inkább az elődre épül. Például a "Their War Here", "Day of the Dead" vagy a "Blood of My Blood" trackjeiben visszaköszönnek a Supermanhez köthető motívumok. Lex Luthor témája "The Red Capes Are Coming" zongorán alapuló témája olyan, mintha az a Sherlock Holmes vagy A magányos lovas egyik fel nem használt motívuma lenne, de Holkenborg is emelt át megoldásokat a Mad Maxből ("Must There Be A Superman"). Elüt a zenei összképtől, de tény, maga Luthor is kilóg a karakterisztikából. A leghangosabb ováció viszont kétségtelenül Wonder Woman rockos témáját ("Is She With You") övezi világszerte, és valóban ez a legvagányabb, ebben pedig Junkie XL barátunk is kedvére püfölhet mindent, amihez csak hozzáér. Még némileg a Wayne-szülők vokállal kísért motívuma érdemel említést, amely rögtön a nyitótétel, "Beautiful Lie"-ban teljes pompájában hallható, hogy aztán a "Black and Blue"-ban ismét felcsendüljön. Doomsdaynek mindössze egy trackje adatott a kibontakozásra ("Tuesday"), de mivel a karakter is csak alibinek szolgál, Zimmerék is inkább a rezeseket alátámasztó pulzáló hangzással festették le a karaktert az adott jelenetben. Nehezemre esik nem úgy tekinteni erre az albumra, mint a stafétabot átadására, ugyanis Junkie XL már az Acélemberben is bőven kivette a részét és Zimmer háttérbe vonulásával a DC Filmes Univerzumának zenei feladatait vélhetően ő fogja ellátni. Ennek nem tudom mennyire kellene örülni, de ha az elkövetkezendő zenék olyan szórakoztatóak lesznek, mint Wonder Woman motívuma, akkor egy rossz szavam se lesz.
Értékelés: 75%
Eddie the Eagle - Matthew Margeson
Matthew Vaughnnak megvannak a maga bejáratott emberei, és noha az Eddie, a Sas esetében csak producerként működött közre, Matthew Margeson régi kollégája, hiszen jobbára a rendező filmjeinek a zenéit jegyző Henry Jackman alá dolgozik be, van, hogy mellé, mint például a Kingsman esetében tavaly. Noha nem ez a zeneszerző első önálló megmérettetése, kétségtelenül az eddigi legjobb. Margeson tökéletesen idézi meg a 80-as évek szintipopos időszakát és a film egyik legnagyobb erőssége kétségtelenül az ő szerzeménye. Eddie témája már a nyitó "Champion!"-ban felcsendül, de teljes pompájában csak az ezt követő trackben ("Eddie the Eagle") hallható, ami tökéletesen visszaadja a karakter folyamatos derűlátását és kitartását. A téma pedig szerencsére sokszor felcsendül, mint például a bánatosan induló "Im Going To The Olympics"-ben, vagy az "Eddie Gets a Taste"-ben, hogy a finálét aláfestő "Eddie Jumps The 90M" ne is beszéljünk. Igazi nosztalgiabomba Margeson munkája, ami különhallgatva éppen annyira üdítő, mint a filmek alatt és a filmhez hasonlóan a zenéje is oda rakható a Jég veled! mellé. Az albumról talán csak az 500 nap (Nyár)-ban is hallható klasszikust, a "You Make My Dreamst" hiányoltam a Hall & Oats-tól, viszont Jason Soudah mindössze 1 perces nótája, az "A Sporting Chance" olyan tökéletesen adja vissza a kor hangulatát, hogy ezt a kis hiányosságot simán elnézem neki.