Nehéz lenne megmondani, hogy Roland Emmerich 1996-os, első várospusztítása csupán a nosztalgia miatt számít sokak szemében klasszikusnak, vagy pedig csúnyán eljárt felette az idő. Amondó vagyok, hogy akár nosztalgiaszűrőn keresztül nézzük, akár egy lesajnáló fél mosollyal kezeljük, mindenképpen egy korszak lenyomataként szolgál. Tagadhatatlan B-filmes mivoltára csak ráerősítettek szerethető típusfigurái, macsó patriotizmusa, valamint akkor valóban újszerű és maradandó trükkjei, amely minden naivitása ellenére is előre vetített valamit szeptember 11.-e tragédiájából és annak sokkhatásából. A Feltámadás már ezekből semmit sem tud felmutatni, csak a manapság elvárható látványt és az univerzumépítés kényszerű terhét.

Pedig utóbbi - bármennyire próbálja minden stúdió, minden franchise lemásolni - még nem is lenne ördögtől való és pont ettől izgalmasabb a maga módján a film első harmada: egy ekkora harmadik típusú pofontól, mint amit anno az emberiség kapott (hiába ütöttünk vissza), nehéz felállni, és ez egyértelmű nyomot hagyott a civilizáción, a támadást megélt és az azóta felnövekvő nemzedéken. Most pedig egy intergalaktikus visszavágó van készülőben, amely még nagyobb emberáldozattal és a bolygó feng shui szerinti átrendeződésével jár.

Ha a folytatás elkészülte nem is, maga a film az elődhöz képest fél órával rövidebb játékidejével mindenképp elhamarkodottabb. Ez annyiban pozitív, hogy Emmerich nem vesződik azzal, hogy mindent újra bemutasson, hiszen két évtized alatt ennyire beivódott a popkultúrába a műve, hogy ez valóban felesleges. A baj az, hogy igazán mással sem vesződött, legfőképpen a karakterekkel. Persze Emmerich sosem arról volt híres, hogy sokat foglalkozna velük, de az első rész figurái még elődjükhöz képest is halvány képmásai önmaguknak, vagy éppenséggel idiotizmusuk miatt jelentősen túl vannak tolva. Visszahozataluknak a rajongók kielégítésén túl érdemi funkciója nincs, az újak pedig - ha nem a war roomban osztogatják a parancsokat (szegény William Fichtner és Sela Ward)  - akkor az egyetlen, amit elmondhatnak magukról, hogy ki kinek a leszármazottja. Bármily meglepő, egyedül Liam Hemsworthnek sikerül egy kis életet lehelni papírnál is vékony karakterébe, aki egyértelműen Will Smith utánpótlásként szolgál, Jeff Goldblum intelligens sármja pedig továbbra is átüt.

Emmerich visszakapaszkodása az A-ligába viszont tetten érhető, de sajnos érdemi újdonsággal már képtelen szolgálni: a katasztrófapornó zsánerét már kimaxolta a 2012-vel, amivel mintha ő maga is tisztában lett volna, mert az aktuális világpusztítás hiába nagyobb minden eddiginél, gyorsan lezavarja (alig látunk többet, mint az előzetesekben), hogy aztán végig galoppoljon a cselekményen, látványelemeket és dilettáns karaktereket egymásra hajigálva. Az első rész szerethetőségét pont egyfajta mértéktartás jellemezte: típusfigurái pont annyira voltak idétlenek, amennyire még nem nyúlt az ember fájdalomcsillapítóért, a pusztítás és annak utóhatása pedig nem maradt következmények nélkül. Jelen esetben a szereplők már kisebbfajta közönnyel veszik tudomásul, hogy egy-egy szerettük odalett, vagy hogy szükséges átrajzolni az eddig ismert térképeket. És értelemszerűen hiányzik belőlünk nézőkből is a rácsodálkozás, amikor évente legalább kétszer idegen vagy belső erők legyalulják a Földet.

És hogy miért nem nézhetetlenül rossz mégsem A Függetlenség Napja: Feltámadás? Mert nagy ritkán egy-egy humorosnak szánt elem betalál, valamint számos jel utal arra (lásd a Fehérház vs. Idegenek második menetét, vagy Whitmore újabb beszédét), hogy mer önmagán röhögni, még ha ezt ügyetlenül is teszi. Rettentő ostoba, de még éppenhogy szórakoztató látványorgia, amelyet gyorsan elfelejtünk és az első résszel ellentétben legfeljebb E.T. következő seggberúgása előtt vesszük elő legközelebb.

Értékelés: 60%

Kiknek ajánljuk:

• Akik a régi arcok miatt kaphatóak a nosztalgiára.
• Akik odavannak a nagyköltségvetésű B-filmekért.

Kiknek nem ajánljuk:

• Fizikusoknak.
• Idegeneknek.