Kevesen tudják, de közel sem volt biztos az, hogy Rowling (akkor még félkész) regénysorozatát az elejétől a végéig filmre tudják vinni. Az első rész kimagasló sikere után a bevételek folyamatosan csökkentek az érdeklődéssel együtt, azonban a Tűz Serlege ismét megtalálta a közönségét és ezáltal biztossá vált a széria producere, David Heyman (valamint a szereplőgárda) számára, hogy nincs visszaút. Ezért is ért meglepetésként mindenkit az új rendező személye, akivel legalább annyira vállalt kockázatot a Warner, mint amennyire ment biztosra.

David Yates a Főnix Rendjét megelőzően a brit sorozatok egyik kimagasló alakja volt, többek között ő rendezte a Russel Crowe és Ben Affleck nevével fémjelzett State of Play eredetijét, továbbá ezt két BAFTA-díja és számos jelölése is bizonyítja. Tehát nagymozifilmes rutintalansága ellenére sem lehet egy kutyaütőnek nevezni, aki a szappanoperák világából jött volna. A debütálása azonban sok szempontból sem sikerült felhőtlenre a sorozatban, noha a rajongók egy jó részénél ez a rész a kedvenc. Rowling hírhedten legrosszabb és leghosszabb könyvéből kellett filmet csinálnia, amiben amellett, hogy hosszú fejezeteken keresztül nem történik semmi, az írónő szépen sorban önti a fekáliát a szereplői nyakába, a korábbi részek scriptjéért felelős Steve Kloves erre az epizódra pedig szabadságolta magát és a helyére beugró Michael Goldenberg elődjével ellentétben nem érzett rá az írónő stílusára, ráadásul Yates átállása a TV filmek világáról sem sikerült maradéktalanul.

Azonban van valami, amivel Cuarónhoz hasonlóan Yates is tisztában volt, már a kezdetektől fogva, mégpedig az, hogy filmet forgat. Nem akart felolvasó estet tartani, mint Columbus, vagy a könyv minél több lehetséges fejezetét és szereplőjét belesűríteni a játékidőbe, mint Newell tette, de a már említett Cuarón kreativitásához sem ért fel, viszont Goldenberg sokszor tragikus forgatókönyvét a lehető legfeszesebbre vette. Sőt, még annál is jobban meghúzta a derékszíjat! Megszabadult az eredeti mű felesleges mozzanataitól, mint pl. a kviddics meccsektől, vagy a látogatástól a Szent Mungóban (hogy Siporról ne is beszéljünk), a politikai szatíra részt csak annyira hagyta meg erőteljesen, amennyire azt a történet megkövetelte és főszereplője belső vívódásaira koncentrált, mindezt a megfelelő filmnyelvi eszközökkel (pl. a csend tudatos használatával) és szimbolikával tálalva, mindezt megfejelve az ízig-vérig brit atmoszférával. Hol van már az első részek bájossága? Az egész film végtelenül nyomasztó és az előző epizódhoz képest a világ is beszűkült, amit nehéz lenne megmondani, hogy a TV-s múlt, vagy tudatos koncepció része.

Viszont ha már a szereplőknél tartunk: itt érezhető a legjobban, hogy fiatal színészeink birkóznak a szerepükkel, ez főleg az átlagosnál jobban előtérbe került Radcliffe-re vonatkozik, Grint önmaga árnyéka (ami inkább a forgatókönyvnek róható fel), míg Watson a szokásosnál is jobban grimaszol. Az új szereplők viszont a női emancipáció jegyében érkeztek, és mindegyikük emlékezetes a maga módján, élükön a roxforti főinspektorral. Dolores Umbridge figuráját a rendező úgy írta le, mint Doris Day és Freddy Krueger szerelemgyerekét, a szerepben tobzódó Imelda Staunton pedig meg is hálálja a bizalmat. Gyakorlatilag ő uralja a filmet és a folyamatosan nagyobb hatalomra szert tevő sötét varázslatok kivédése tanárt szívesen összehoznánk egy randi erejéig a Fűrész filmek Jigsaw-jával, karaktere pedig (ezért Rowlingot illeti a dicséret) nem mentes a találó aktuál politikai áthallásoktól sem. Helena Bonham Carter szűkre szabott játékidejében is hozza a szokásosan őrült formáját, míg az újonc Evanna Lynch bájosan fura Luna Lovegoodként. 

A karakterközpontúság jegyében viszont háttérbe szorult a látvány, aminek a jó része az utolsó fél órára korlátozódik, ami a könyvhöz képest itt is jelentősen meg lett csonkítva, pedig Rowling annyira "filmszerűen" ír, hogy pár oldalt egyszerűbb lett volna copy-pastelni. A film csúcspontjának számító máguspárbaj viszont megidézi a klasszikus Star Warsos időket - amiben közrejátszik az is, hogy a Voldemortként visszatérő Ralph Fiennes ezúttal már egy igazi kíméletlen, rideg antagonista - és feledteti velünk a Gyűrű Szövetsége, már-már paródiába hajló, padlón "brake-elő" Gandalfját. Minden erénye ellenére azonban a Főnix Rendje a legnehezebben szerethető darab a szériában, részben a már említett alapanyagnak hála és mert az újdonsült stáb itt még csak óvatos léptekkel mert haladni. Színészei mellett azonban atmoszférája, ha nem is magasan, de kiemeli a tucatfantasyk sorából, ha a szériáéból nem is.