Egy akkora sikert látva, mint a Bölcsek Köve, a Warner hülye lett volna nem addig ütni a vasat, amíg meleg, ezért egy éven belül, mondhatni frissiben jött is a második rész, azonos stábbal. Abból ritkán szokott jó kisülni, ha rohamtempóban készül el egy folytatás, de a Titkom Kamrája, ha nem is üdítő, de mindenképpen a kivételt erősítő szabály, ahol a készítőknek nem kell feltétlenül mindenért az alapanyag mögé bújniuk.
Rowling többször is elismerte, hogy az első két könyv afféle bevezetésként szolgált a teljes történetet tekintve, erre pedig számos párhuzam is rámutat, például ezúttal is van egy jó szándékú, de mindig kellő mennyiségű információt elfecsegő mellék karakterünk (Hagrid, Dobby), ahogy most is az a hunyó, akire a legkevésbé számítanánk. Ugyanakkor a könyveket is átható Agatha Cristie és Sir Arthur Conan Doyle szellemisége ebben a részben érvényesül a leginkább: a krimi szál itt talán a legösszetettebb a sorozatban, amit még kevésbé árnyékolnak be a személyes motivációk és az érzelmi kötelékek, ezzel pedig a nyomozáson és a három hősön magán van a fő hangsúly.
És ha már a hősöknél tartunk: három főszereplője is jobban ráérzett a szerepére. Watson valamivel ritkábban vonogatja a szemöldökét és Hermione is kevésbé tűnik strébernek, Grint viszont annál többször grimaszol, ami legalább vicces, míg Radcliffe továbbra is rácsodálkozik mindenre, ellenben Harry bonyolultabb érzelmeivel már birkóznia kell, de az a bizonyos kémia működik közöttük. Az újonnan belépő színész nagyságok közül az emlékezetünkben Kenneth Brannagh maradt meg a leginkább, pedig a folyton mosolygó, pipogya Gilderoy Lockhart üvölt Hugh Grantért, amit fel is ajánlottak a későbbi táncos lábú miniszterelnöknek, de az visszautasította. Szerencsére a jeles Shakespeare színész-rendező van annyira jó helyettes, hogy over the top karaktere ne forduljon át öncélú ripacskodásba. Mark Williams Mr. Weasleye esetlenül bumfordi, viszont Jason Isaacs rideg eleganciával kelti életre az imádni valóan utálatos Lucius Malfoyt, ellenben a legutóbb hangsúlyosabb Maggie Smith vagy Alan Rickman karakterének most csak epizódszerep jut.
Az első részt is jegyző Chris Columbus másodjára érezhetően otthonosabban mozgott a varázsvilágban. A narratíva ugyanolyan száraz, mint legutóbb, de mind a főhős, mind a néző részéről kevesebb a rácsodálkozás, hiszen ismerős világba térünk vissza és ezzel együtt (valamint a már emlegetett rutinnal) az egész jobban működik. A rendező a rohamtempó ellenére is biztosabban (de nem hibátlanul) bánik a CGI-al, ami leginkább Dobbynál vagy a Baziliszkusznál szembeötlő, emellett viszont a régimódi bábtechnika is beköszön Fawkes, Aragog vagy az említett kígyó képében (ezt már mindenki döntse el maga, hogy mennyire volt jó húzás). Plusz már itt is tetten érhető a sorozatra részről részre jellemző sötétebb tónus és kiforrottabb stílus. Utóbbinak ott van a sorozat védjegyének számító, szépen lassan a felhők mögül beúszó Warner logó, míg előbbire a történethez idomuló komorabb, de az elődhöz képest letisztultabb képi világ (ez már nem úgy fest, mintha a 80'-as években forgatták volna). Ehhez hozzájárul John Williams és William Ross az első részre építkező, de annak főtémáját már nem agyonhasználó zenéje, és Stuart Craig tudását sem kellett a háttérbe szorítani, csakhogy a brit katedrálisok és iskolák reklámján dobjanak.
Minden erénye ellenére a Harry Potter és a Titkok Kamrája mégsem sokkal jobb egy korrekt iparos munkánál. A forgatókönyvön jócskán lehetett volna kurtítani, hiszen az egyik legrövidebb könyvből a maga 161 percével ez a sorozat leghosszabbja, igazi vizuális ötletességnek is híján van, nem egy izgalmasabbnak szánt szekvencia mondvacsinált (pl. a repülő kocsi kontra vonat), a befejezés pedig valódi hollywoodi giccsbe torkollik. Paradox módon mégis ez a két film nem csak a történet, hanem egy valóban varázslatos és maradandó, de távolról sem hibátlan filmfranchise alapjául szolgált.