Egy hajótörött a viharban hánykolódik a tengeren az életéért küzdve. A víz egy lakatlan szigetre sodorja, ahol apró tarisznyarákok figyelik kíváncsian, ahogy a létfenntartásért és a szigetről való kijutásért dolgozik. Kis tutajával elindul hát egy nap az ismeretlennek, azonban valami vagy valaki széttöri a tutajt a vízen, nem engedi elmenni. Az ember kitartó lény, épít egy nagyobb és erősebb tutajt. Majd még egyet. De a vörös teknős konokul visszatartja őt, hogy elhagyhassa a szigetet. Végül egy egészen váratlan fordulattal marasztalja ott végleg. Hogy a misztikum hogyan és miért történik, nem kell érteni, elég csak érezni a csodálatos allegóriát ember és természet, az élet körforgásának kapcsolatára.
A Studio Ghibli nagyon nem lőtt mellé, amikor vérfrissítés gyanánt felkérte Michael Dudok de Wit rendezőt, hogy készítse el velük együttműködésben első egész estés animációs filmjét, amely európai és japán stílusjegyeket egyaránt magán visel. Az eredmény páratlanul szép lett, a természet festőien gyönyörű és realisztikus ábrázolása szinte minden képkockánál bekeretezett helyet követel magának a falunkon. És van is időnk szerencsére gyönyörködni a tájban, hiszen mi magunk is ott vagyunk a lakatlan - ill. a cselekmény során a kis család által lakottá vált - szigeten. A filmben nincsenek dialógusok. És nem is kellenek. A gesztusok, a sóhajok, tekintetek - és a zene, micsoda zene! - mindent kifejeznek, amit kell.
A történet végtelenül egyszerű és minimalista, a felületes nézőnek akár még unalmas is lehet. Az érzések viszont, amelyeket kivált, egy egész élet küzdelmének, kudarcának, félelmeinek, dühének, szeretetének, megbánásának, aggódásának, megnyugvásának az érzelmei. Biztos vagyok benne, hogy ahányan megnézik ezt a filmet, annyi féle dolgot fog mondani nekik. Mert egy nagyon fontos dologgal ajándékoz meg minket: a gondolatainkra szánt idővel. Távlatokban láttatja velünk a saját életünket is a főhősé mellett, és megengedi, hogy elelmélkedjünk azon.
Habár határozottan nem gyerekfilm, én azt gondolom, hogy a gyerekek is sok mindent megérthetnek belőle. Ha mást nem, a szülői szeretetet mindenképpen. Tökéletes keretet nyújtott számomra Bucsi Réka Love című kísérőfilmje és az, ahogy a stáblista legördültével a vetítésen jelenlévő egyetlen óvodáskorú kislány szeretettelien megölelte a szüleit. Ez így volt kerek egész. És bár valószínűnek tartom, hogy a rövidfilmmel ellentétben nem lesz ott minden vetítésen egy kedves család, az érzés azért át fog jönni.
