A 2010-es Alice Csodaországban sokadik állomása volt a Tim Burton-Johnny Depp-Helena Bonham Carter triász együttműködésnek, de a bandába még nyugodtan belevehetjük Danny Elfmant és megannyi színészt, aki arcával, vagy hangjával hozzájárult Lewis Caroll történetének hasonlóan lázálmas, mégis kölyökbarát kifordításához. A gót direktor vízióit Mickey Egérék egyértelműen visszafogták, másrészt viszont igencsak szembetűnő volt, hogy ekkorra Burton számára mennyire mellékessé vált a történet, ami alá Carroll műve csak adta a lovat, és Deppék ripacskodása sem feltétlenül segített a dolgon. Ehhez képest mégis a rendező karrierjének legsikeresebb darabja lett a maga 1 milliárd dolláros bevételével, hála az akkor újdonságnak számító 3D-nek. Azóta Deppel és Bonham Carterrel is egymásra untak (utóbbival a való életben is), de nagy valószínűséggel a szerződésük még egy filmre szólt, amelyre visszatértek, azonban a kényszeredettség a legkevésbé sem érződik az egészen. Éppen ellenkezőleg!
Az Alice Tükörországban egyik legfőbb erénye, hogy Burton ezúttal csak a produceri széket foglalta el, és helyét a legutóbbi két Muppets mozival, valamint a hamarosan a Men In Black és a Jump Street keresztezésével bizonyítandó James Bobin vette át. Bobin pedig érezhetően ideje korán lejött a partidrogokról, és képes arra, hogy történetet meséljen. Tegyük hozzá, hogy az első részt is jegyző Linda Woolverton keze sem volt annyira megkötve - merthogy Carroll művéhez ennek még annyi köze sincs, mint legutóbb, efelől kétségünk se legyen - és ezúttal egy sokkalta lineárisabb, ezzel együtt könnyebben becsomagolható tanulságra kifutó sztorival állt elő.
Bobin és Woolverton pedig kihasználják a folytatások adta előnyöket, és már nem vesződnek a karakterek, valamint a világ bemutatásával, hanem a lovak közé csapnak, hogy ne rabolják feleslegesen a drága néző idejét. Ha pedig már az időnél tartunk: az ezzel kapcsolatos szóvicceket nem rest leütni a film, mivel ekörül zajlik az egész sztori és szépen megbolondítja az amúgy is kellően szürreális összképet, de erre nem rest öniróniával válaszolni, amikor kell, és Sacha Baron Cohen sem válik (totális) pojácává.
Ahogy senki sem. Johnny Depp sminkje továbbra is borzalmas és a cselekmény fő mozgatórugója ő, ezúttal még sincs a szerepe túltolva, ahogy Bonham Carter hisztijeihez hasonlóan az ő figurája mögött is felsejlik egy sokkalta szomorúbb történet, legyen az akármennyire is banális. Ennek a filmnek a főszereplője szerencsére még mindig Alice és Mia Wasikowska öntudatossága beragyogja a vásznat: cserfessége feledteti az emberrel, hogy szinte az egész filmet green screen előtt forgatták, pedig szürreálisabbnál szürreálisabb helyeken fordul meg. Ami pedig a látványt illeti: annak elborult mivolta ellenére ezúttal van egy magával ragadó bája, amely nem egyszer egy-egy festmény szépségével vetekszik.
Azonban illúzióink se legyenek: akik falra másznak Depptől, Cartertől, Burton stílusától, vagy a továbbra is zseniális Martha Stewart paródiát nyomó Anne Hathawaytől, azok most sem fogják megszeretni őket, és ezen még Rhys Ifans kedves vendégszereplése, vagy a bájos tanulság sem segít. Mindazonáltal mégis kellemesen elborult matiné kerekedett Alice második - és a bevételeket elnézve, utolsó - kalandjából, amely után nem kell kényszerűen cannabishoz nyúlnunk, hogy értelmezhessük a látottakat.
Értékelés: 70%
Kinek ajánljuk?
- Akik szerint Johnny Depp még mindig vicces kimaszkírozva.
- Akik könnyűdrogok nélkül szeretnének - és tudnak is - élvezni egy mesét.
Kiknek nem ajánljuk?
- Akik falra másznak Tim - és Team - Burtontől.
- Időutazóknak. Nekik úgyse mond semmi újat.