Kezdetben nagyon úgy tűnt, hogy az idei év hozhat végre áttörést a játékadaptációk életében. Oké, az Angry Birdstől senki sem várt semmi világmegváltót, ehhez képest még egy egész épkézláb mese született belőle, a Warcraft pedig hiába került ki egy rajongó kezei közül, igazán csak a rajongóknak tetszett (és a mozis verzió is inkább nekik készült), így az Assassin's Creeden volt a világ szeme, hogy egy igazán ütőképes stábbal bebizonyítsa, működőképesen át lehet ültetni egy játékot a filmvászonra. Kudarcot vallottak.
Pedig a Macbeth stábja igazán kihozhatott volna valami igazán egyedit az egészből, ráadásul az alapötlet, miszerint nem valamelyik konkrét játékot dolgozzák fel, hanem egy külön sztorit írnak hozzá, más helyszínre és korba helyezve még nagyobb szabadságot adott az ezúttal producerként is aktívan tevékenykedő Michael Fassbenderéknek. Kevesebb a kötöttség, de a hardcore játékosoknak is újdonság és a játékot nem, vagy csak felületesen ismerőnek (mint jelen sorok írójának) is kedvező alapot nyújthat. A probléma, hogy Justin Kurzelék látványosan magukra hagyják mindkét tábort.
Az igazán bosszantó az egészben, hogy a készítők a korábbi nyilatkozataik alapján nagyon is tisztában voltak a zsáner problémáival. Mivel a videojátékok maguk is filmes narratív eszközökkel élnek, de az interaktivitás érzetével be tudják vonni a közönséget, így visszafelé adaptálni valamit sokkalta komplikáltabb: le kell egyszerűsíteni a sztorit, hogy egy két órás játékkeretbe beleférjen, és még az interaktivitás érzetét is elveszik, miközben elévülhetetlen, hogy az egyszeri néző bevonódjon. Ehhez adódnának a jól megírt dialógusok és erős színészi jelenlét, no meg persze a játékok kultikus elemeinek az idézgetései. Kiváló színészekből nincs is hiány, sőt mi több, Fassbender, Cotillard, vagy Irons már önmagában bír olyan erős színészi jelenléttel a vásznon, hogy az az olcsó és lelketlen dialógok között se hasson röhejesnek.
A színészek pedig mindent meg is tesznek ezért, látszik, hogy komolyan hittek a projektben, éppen ezért még bántóbb a végeredmény. Az Asszaszinok és a Templomosok közti ellentétből kilehetett volna hozni egy komoly morális kérdéskört az ember örökölt természetéről, erőszakra való hajlamáról és ennek orvoslásáról. Ehelyett Kurzelék folyamatosan válaszok lehetőségét lebegtetik előtted, amelyekre hiába vársz a játékidő alatt, egyszer sem kapod meg őket. Világépítése pedig hiába vonultat fel számos karaktert, érdemben nem kezd velük semmit, ellenben orbitális logikai ellentmondásokat halmoz egymásra (különösen a fináléban), pofátlanul megágyazva a folytatásnak.
Az akciók kihúzhatnák a pengét asszaszinunk nyakából és szó se róla, az első ilyen jellegű szekvencia kellően decens és látványos, de utána minden hasonló jelenet csupán csak önismétlésnek hat (bármi nemű lopakodás: nuku) és egyértelműen időkitöltő szerepet tölt be, hogy az akcióra vágyó közönség meg is kapja a magáét. A látvány pedig hiába koszos, a film túlontúl sötét, gyakran tol premier plánba városképeket, amelyek körül egy sas köröz, vagy rejtegeti köd effektekkel a gyanúsan félkésznek tűnő CGI-t.
És hiába köt le Kurzel munkája arra a két órára, hiába diktál alapvetően remek tempót, ezt végig annak az ígéretével teszi, hogy egy szórakoztató, hovatovább minden kérdésedre választ adó filmet kapsz a játékidő végére. Ez viszont egyértelműen egy beváltatlan, hamis ígéret, amiért a spanyol inkvizíció járna a készítőknek.