Sok támadás éri az amerikai remake hullámot, az ötlettelenségtől kezdve egészen addig, hogy ők kvázi ezzel a módszerrel szinkronizálnak le egy filmet. Szerencsére manapság bőven akadnak igényes újrafeldolgozások, sőt, vannak olyan esetek, amikor a hollywoodi verzió nélkül nem is tudnánk az eredetiről. A Bajnokok is ebbe a kategóriába tartozik, mely egy jobbára ismeretlen spanyol alkotás alapján készült.
Marcus (Woody Harrelson) segédedzőként dolgozik egy alsóbb kosárlabdaosztályban és nyilván az NBA-be vágyik. Élete összeomlani látszik, amikor egy incidens miatt kirúgják, illetve ittas vezetésért bíróság elé állítják. Három hónap közmunkára ítélik, ahol egy intellektuális képességzavarban (csúnyán fogalmazva értelmi fogyatékosságban) szenvedő fiatalokból álló csapatot kell edzenie.
Már a szinopszist olvasva kialakulhat az emberben egy kép arról, hogy miféle darab a Bajnokok. Elvégre mit látunk. Az önző, felelőtlen, magát nagypályásnak képzelő főhős összeakad a hátrányos helyzetű srácokkal és idővel szerető közösséggé formálódnak, ahol mindkét fél tanul a másiktól. Van csavar? Újító szándék? Bármi olyan, amit ne láttunk volna korábban?
Nem igazán, a Dumb és Dumbert vagy a Keresd a nőt jegyző Bobby Farrellynek esze ágában sincs innovációkhoz nyúlni, a bevett biztonsági játékot űzi, ami természetesen nem a legjobb ómen. A szűk két órás játékidő túl hosszú ahhoz, hogy egy sablonparádét nézzünk, amiben nincs semmiféle meglepetés és láttuk már milliószor, csak más formában. Minden fordulat kiszámítható, a cselekmény érzelmi hullámvasútján úgy járunk végig, hogy csak pipálgatjuk a listánkon a kötelező köröket. Tudjuk, mikor indul be a szekér, mikor érkezik a mélypont, hova fut ki a végkifejlet. Ez így nem hangzik valami jól, de nem is olyan rég pont egy kosaras film, a Mindent egy lapra mutatta meg, miként lehet ízlésesen használni a bevett formulát és szórakoztató formába önteni egy sokszor átélt élményt. A Bajnokok nem ér fel arra a szintre, de tisztességesen helytáll, ebben pedig kulcsfontosságúak a karakterek.
Woody Harrelsontól nem áll távol a kosárlabda, a Zsákolj ha tudsz!-ban vagy a Fél-profiban is bizonyította, hogy otthonosan mozog a parkettán, és itt sincs másképp, csak a szerepkör változott. Jól áll neki Marcus figurája és a közeg miatt a jellemfejlődése sem érződik izzadtságszagúnak. A csapat tele van egyéniségekkel, az állatbarát, zuhanyozni képtelen Johnny-tól (Kevin Iannucci), a szószátyár, fájdalmasan őszinte Cosentinóig (Madison Tevlin). Remek dumáik vannak, és olyan bensőségessé varázsolják a hangulatot, hogy mi is a banda részének érezzük magunkat. Farrelly beemel egy romantikus szálat Marcus és Johnny nővére, Alex (Kaitlin Olson) közt, mely elsőre szükségtelennek tűnik, ám a nő minden szempontból telitalálatnak bizonyul. Afféle kapocsként szolgál a főhős és a többiek közt, ugyanakkor önmagában is vicces, szimpatikus jellem. A zárásra sincs új a nap alatt, de ahogy kezelik a nagy meccsen történteket, az a minimális giccs ellenére abszolút hat az érzelmeinkre.
A Bajnokok sztorijára nyugodtan lehet használni az elcsépelt jelzőt és még cselekményvezetés tekintetében sem lehet bármi autentikussággal vádolni. Ezen felül is vannak hibái, a logikája, a döntések olykor kikezdhetők. Mégis ott van az a bizonyos de. Mert ahogy a karakterekkel, humorral, a komplett közeggel bánik a film, eléri, hogy ne fintorogjunk, hanem egy kellemes szórakozásban legyen részünk. Ha már ennyire közhelyes az összkép, szintén egy közhellyel lehet legjobban summázni a Bajnokok erejét, ami nem más, mint a szív. Ha pedig egy alkotásnak ekkora szíve van, az jól tud esni a léleknek.
