Alan Moore és Brian Bolland 1988-ban kiadásra került képregénye (az azonos címmel bíró: A gyilkos tréfa) már keletkezésekor hatalmas hírnévnek örvendett, sikeressége azóta pedig képregényrajongók általi kultiválásba fordult át cseppet sem jogtalanul. A Batman és Joker közti véget nem érő, idők kezdete óta folyó lelki/fizikai küzdelmet új mederbe tereli és mindkettejük vállára óriási súlyt fektet: egy oldalon ott van Joker és annak tragikus (hitelesnek ható, de a karaktert ismerve hitelességét kérdőjelessé tevő) eredettörténete, míg a másikon a halálos ellenfele elleni örökös hadakozásban megfáradt Denevérember. Az egyik oldal tulajdonképpen végsőnek ható tervével arra próbál bizonyságot szerezni, hogy bármelyikünk eljuthat az őrület szélére egyetlen balul sikerült nap miatt, másikuk pedig azon meditál, hogy mi lesz kettejük történetének a befejezése - alternatívákból kifogyva meg kell ölniük egymást, vagy létezik még békés megoldás? Alan Moore műve nyomasztó és iszonytató utazás az őrületbe, amely kérdéses zárlatával megjelenése óta elmélkedésre buzdítja olvasóit - ezzel a történetet lényegében a saját kis burkában hagyva, függetlenítve az ezt követő történetektől.
A képregényt alapul vevő adaptációnak minden esélye megvolt arra, hogy kiemelkedjék a többi közül, megfelelő módon vászonra fordítsa és ezzel a klasszikus történetet azok számára is eladja, ismertté tegye, akik számára eddig valamely oknál fogva vakfoltnak bizonyult A gyilkos tréfa. A Sam Liu által rendezett és Brian Azzarello által pennázott feldolgozásnak azonban csupán az utóbbi fog sikerülni, az eredmény ugyanis nagyjából annyira lesz hatékony, egyedi és maradandó, mint egy kötelező olvasmány zanzásított változata. Segítek: semennyire.
Legyen bármennyire ikonikus, erőteljes - mind kidolgozásában, mind történetében - az eredeti történet, a rajzfilmváltozatból csupán ennek a váza lett, egy halovány lenyomata a kiváló alapanyagnak. Ezért legfőképpen az alkotókat lehet okolni: egy dolog kivételével (amelyre mindjárt visszatérek) képtelenek voltak bármiféle eredetiséget és rendezői egyéniséget (netán egyedi olvasatot) beinjektálni a filmbe, így a szóról szóra, képkockáról képkockára Moore művét felmondó alkotás nem képes önálló életre kelni és arra sem képes, hogy a sztorit megfelelő módon a mozgókép nyelvére fordítsa. Látjuk a képregényben megjelenő karaktereket és szituációkat, halljuk a dialógusokat (nem kis nevek segédletével: Mark Hamill Jokerként és Kevin Conroy Batman-ként már nem egyszer bizonyították rátermettségüket), de sem a dráma, sem a terror nem képes átjönni. Ami lapon, rajzolva működik, nem feltétlen kel életre megfelelőképp mozgásban.
Nem lett volna probléma azzal például, ha az alkotók megpróbálják a maguk módján értelmezni az olvasottakat/látottakat és a maguk módján mesélik el a történetet, de így, szolgahűen ragaszkodva az originálhoz, az eredmény meglepően semmilyen lett és - be kell valljam - unalmas. Felmondja a cselekményt, mint egy szorgos diák, de magát nem teszi bele. Hiába Hamill és Conroy rutinja és hiába a korrekt animáció. Hiába minden, ha nincs szív.
Meg lehet próbálni persze azzal védeni a kész alkotást, hogy "Dehát tettek hozzá valamit!" - rendben, papíron, elméletben elfogadom. De semmiképpen nem nevezhető indokoltnak az elnyújtott, képregényben nem lévő prológus főszereplőjéül megtevő Barbara Gordon (alias Batgirl) szerepének kidomborítása. A kísérlet arra, hogy Barbarának hangsúlyosabb szerepet adjanak a történetben nem jön össze, karaktere hiába van a rajzfilmverzióban többet, gyakorlatilag lényegtelen a jelenléte, nem képes organikusan hozzátevődni a nagy egészhez. Így a végeredmény egy hatalmas nyegleség lett, bátortalannak hat, hiszen ebből érezni ugyan, hogy szerettek volna változtatást eszközölni, de nem mertek túl merészet húzni - vélhetően az elvakult rajongók bősz haragjától tartva. A gyilkos tréfa filmváltozata tehát könnyűszerrel értelmezhető úgy is, ha esetleg lemaradnánk az első húsz percről. Nem sérül a film szerkezete, hiszen nem tesz hozzá semmit, nem változtat azon, hogy miképpen értelmezze a befogadó a látottakat. Barbara így is, úgy áldozat és alárendelt szerepe van, nem válik az ő történetévé. És akkor még egy árva szót nem ejtettünk Batman iránti epekedéséről és szexuális együttlétükről - mely megintcsak, újra: értelmetlennek hat a nagy egészet nézve.
Kihagyott ziccer lett tehát Sam Liu adaptációja, egy film, aminek alapját jobban belegondolva talán érdemesebb lett volna a nyolcvanas években hagyni és nem engedni a mozgóképre fordítás csábító erejének. Erőtlensége csalódást keltő, bátortalansága kiábrándító, ellenben tökéletes példája annak, miként nem szabad egy klasszikus történetet filmre vinni: nem szabad pusztán és kizárólag az eredeti anyag zsenialitására hagyatkozni, valamit tenni is kell azért, hogy működjön a másik médiumba áttranszportálás során. Nehogy azt higgyük már, hogy csak úgy az égből pottyan valaminek a kiválósága.
Értékelés: 65%
Kiknek ajánljuk?
- Azoknak, akik már tűkön ülve várták Alan Moore klasszikusának mozgóképesített verzióját.
- Azoknak, akik Batman rajongóinak mondják magukat - őket úgyse lehet elriasztani a végeredménytől.
Kiknek nem ajánljuk?
- Azoknak nem, akik a Batman Superman ellen után nem élnének túl még egy fájdalmas csalódást.
- Azoknak nem, akik tudomást sem szeretnének venni arról, hogy Batman és Batgirl kamatyolnak egymással.