Woody Allen legújabb filmjével nem mond semmi olyat, amit eddig ne mondott volna az előző filmjeiben. Nem fejtette meg az élet értelmét, nem találta meg főhősei számára az örökké tartó boldogságot és nem jutott közelebb Istenhez. Negyvenhatodik nagyjátékfilmjében pontosan ugyanazon mániáit űzi, hajszolja, amelyeket eddig majd' minden filmjében, ezzel pedig óhatatlanul is az önismétlés vádjának céltáblájául állítja be magát. Ezért akár még haragudhatnánk is rá, ha épp nem lenne a Café Society olyan bájosan élénk és vibráló.
A direktor ezúttal a '30-as évek csillogó-villogó, sztárok és mondvacsinált sztárocskák, leendő csillagok és pénzéhes producerek által telezsúfolt Los Angelesébe varázsol bennünket. Hőse, a Brooklyn-ból származtatott, zsidó gyökerekkel rendelkező Bobby (Jesse Eisenberg) anyagi megfontoltságból érkezik ebbe a szemfényvesztő, varázsos világba, hogy aztán meghasadt szívvel és a szerelem terén szerzett keserű tapasztalatokkal folytassa tovább életét, mint egy kicsi Gatsby.
A zsidó identitást és szerelmi bánatot tehát ki is pipálhatjuk, ahogyan a rendező többi rögeszméjének is köszönhetünk újfent - úgy mint a hit kérdése, a nosztalgiával történő múltba révedés, a jazz-zene iránti szeretet, és a többi, és a többi. Válassz kedvedre egy a rendezőt érdeklő témát, motívumot, és valószínűleg megtalálod ugyanúgy a Café Society-ben, mint ahogy megtaláltad a korábbi filmjeiben. Persze ne csodálkozzunk, így járunk akkor, ha egy olyan rendezővel van dolgunk, aki évente szállítja a filmjeit és aki nem akar, vagy nem is tud nagyon megújulni. Másként fogalmazva: Woody Allen az az öreg bácsi, akivel akárhányszor összefutsz az utcán, mindig elmondja ugyanazokat a történeteket, csak teszi azt mindig egy kicsit másként. Hol erre helyezi a hangsúlyt, hol arra, de az alapvető elemek mindig ott vannak, ahogy bizonyos, törvényszerűnek ható gondolatmenetek is felütik mindig a fejüket. Törvényszerű így egy bizonyosfajta minőségingadozás is - előfordul, hogy a bácsi jókedvében van ugyan, de kissé fáradt (Rómának szeretettel), van, hogy romantikus, múltba révedős kedvében kapjuk el (Éjfélkor Párizsban), van hogy kicsit cinikus (Abszurd alak) és van, hogy bár a melankólia és egy régmúlt szerelem fájdalma meghúzódik ráncai mögött, mégis tiszta élet és tiszta érzelem, tele van mesélőkedvvel.
Na, a Café Society épp az utóbbi kategóriába sorolandó - ezzel együtt Woody Allennek, ennek a vicces, filozofikus modorú öreg bácsinak sikerült olyan módon vászonra vinnie legújabb történetét, hogy az mindannak ellenére hat frissnek és üdítőnek, hogy minden elemét ismerjük már, akár a saját tenyerünket (már akkor persze, ha esetleg figyelemmel követjük a direktor pályafutását). A rendezőre oly jellemző pikírt humor és a szerelmi vágyódást övező melankólia ugyanúgy megjelenik, de ezúttal egyfajta miniatűr családregény-formában láthatjuk mindezt, mely ugye több karaktert vonz magával, mint egy átlag Woody Allen-film. Magának a rendezőnek a narrálásában megismerhetjük nem csupán Bobby-t, a főszereplőnket, de annak egész családját és ügyes-bajos dolgait is előszeretettel bemutatja nekünk és ecseteli hétköznapjaikat sziporkázó képsorokban az író-rendező. Ha szokatlan is ez a szerteágazás a rendezőtől, mindenképp felszabadultabbá teszi a képsorokat, ez a színes forgatag rettentő jót tesz a filmnek - ahogy az is, hogy mindezt a '30-as évekbe helyezte, amely már hordozza is magával a nosztalgikus múltba révedés ígéretét, mely alapvetően nem áll távol jelen film alkotójától.
A képsorokat átitató, a korszakból eredeztethető egyfajta glamour-érzés az olasz operatőr, Vittorio Storaro (Apokalipszis most) értő kezei alatt, Woody Allen-filmben rég látott élettel és élénk vibrálással jelennek meg, ahogyan feltűnő módon a kompozíciók, kameramozgások is sokkalta inkább hangsúlyosabb szerepet kaptak, mint amennyire elöljáróban sejtettük volna - finom játékosság az, amely jellemzi a képeket, mely igazán üdvös. Kellett is mindez ahhoz, hogy a korszak energikusságát és zsivaját megfelelő mód vászonra ültessék, egy ilyen mozgalmas közeg megjelentetéséhez egyszerűen nem illik az az egyhelyben álló kamera - nyilván tudta ezt Allen is. (No, nem kell azért Baz Luhrmann-féle A nagy Gatsby-re gondolni, az eredmény elegáns és cseppet sem hivalkodó.)
Ez a sok sürgés meg forgás persze mind csak háttérnek bizonyul a lényeg számára. A film középpontjául funkcionáló szerelmi háromszög szolgáltatja a történet legfőbb szépségeit és csendes tragikumát. Allen itt minden humora ellenére sem képes megtagadni saját, szerelemhez fűződő viszonyát (beszélünk itt a filmes Allen-ről, nem feltétlen a hús-vér, valós Allen-ről), de ez az általa ábrázolt beteljesületlenség minden melankóliája ellenére végtelenül romantikusnak bizonyul. Ha fáj, ha nem. A Jesse Eisenberg-Steve-Carell-Kristen Stewart által alkotott háromszög legyen bármennyire sokszor látott, működik - működése pedig kiváltképp köszönhető a kitűnő színészi alakításoknak. Eisenberg meglepően visszafogott módon hozza kissé ideges formáját, kevésbé imitálva Allen karakterisztikáit (kivéve egy jelenetben, amikor egy örömlányt igyekszik visszautasítani úgy, hogy ne sértse meg az érzéseit), Carell pedig meglepően szimpatikus és emberi a feleségét csaló, Vonnie-ért (Stewart) epekedő befolyásos producer szerepében. Stewart azonban már puszta megjelenésével elhalványítja maga mellett színésztársait, szimpla, eszköztelen lezsersége is olyan megfoghatatlan érzékiséggel társul, hogy már szinte el is feledtük az Alkonyat-filmek okozta sokkot és egyre inkább látjuk Stewart-ot, a tehetséges és szép karrier előtt álló színésznőt. Nem nehezíti meg azt, hogy elhiggyük: ezek a férfiak a fél karjukat odaadnák azért, hogy vele éljék le életüket. Ha Allen újabb múzsára lelt személyében, cseppet sem bánjuk.
A mellékszerepben felbukkanó Blake Lively vele szemben sokkalta mostohábbul járt és karaktere csupán illusztratív elemmel bír - épphogy csak fel van vázolva, szerepét tekintve a legkevésbé hálás. Ez sajnos Woody Allen filmjeinek rákfenéjévé vált, valahogy mindig akad egy karakter a főhősök mellett, akikben lett volna elég muníció néhány karakterformáló, érdemes jelenetre, de a rendező elkótyavetyéli annak lehetőségét. Csupán azért vannak jelen, hogy a hős számára szolgáltassák az unalmas hétköznapok szürkeségét. Lively ettől még jó és érezhetően igyekezett élettel megtölteni szerepét, de a rendezőt nem érdekli - ő csak azt kívánja szem előtt tartani, hogy miként tör házasságot (so-so) csúcsra futott főszereplője.
A jó öreg Woody tehát ismét mesélt nekünk - jó kedvvel, érzéssel és rég látott lelkesedéssel, édesbús melankóliával és a beteljesületlen szerelem fájdalmát övező csendes beletörődéssel. Mániái ugyanazok, de a rajongói ezen már egész biztos nem fognak meglepődni - nekik azért tartogat továbbra is szép pillanatokat, a kezdők pedig szintúgy nyugodtan kísérletezhetnek a filmmel - megvan arra az esély, hogy ezek után a direktor több filmjét is meg akarják nézni. Aztán reméljük, hogy amikor legközelebb belefutunk az utcán, ismét ilyen jó erőben és jó kedvében találjuk őt.