Ezt pedig abszolút nem negatív értelemben kell venni. A Marvel-filmek bejáratott recept alapján működnek, csupán az ízesítésük változik. Utóbbi jobbára a zsánerrel való kísérletezést takarja: legyen az csapatfilm (Bosszúállók 1-2, A galaxis őrzői), kém- és politikai thriller (Amerika Kapitány 2-3), heist mozi (Hangya), avagy fantasy (Thor-mozik), a stúdió önmagában véve nem vállal túl nagy kockázatot, de amit igen, azt jobbára maradéktalanul teljesíti. Szerencsére - vagy sokak bánatára - a Doctor Strange az összetevők kivételétől eltekintve semmivel sem lóg ki a Marvel (jobban sikerült) átlagából.
Pedig a film számtalan apró buktatót rejtett magában: tükör és párhuzamos dimenziók folytonos emlegetése, vicces elnevezésű tárgyak és varázsigék - utóbbiak ráadásul kung fu mozdulatok kíséretében… Ezek már-már annyira a ZS kategóriába hajló elemekre hajaznak, hogy az ember azt hinné, hogy Quentin Tarantino azonnal lecsap rá, hogy ódát zengjen egy korszak filmművészetéhez. A jobbára horrorokról (Sinister, Ördögűzés Emily Rose üdvéért), valamint egy rossz emlékű sci-fi feldolgozásról (Amikor megállt a Föld) híres Scott Derrickson ezekből mégis egy meglepően koherens filmet hozott tető alá, amit sokan az új Vasemberként emlegetnek.
Annyiban megáll a lábán a hasonlat, hogy itt is egy arrogáns hősnek kell egy hosszadalmas utat bejárnia a játékidő alatt (valamint, hogy itt is egy Sherlock van a főszerepben), de itt meg is állnak a párhuzamok. Egyrészt Jon Favreau filmje ma már nem lenne életképes a befejezetlen forgatókönyvével és a színészek folytonos rögtönzéseivel (még ha ez is kölcsönöz neki egyfajta bájt), másrészt a Doctor Strange magán viseli a Marvel 2008 óta megtett evolúcióját.
Ugyanis hiába mondja fel a konyhafilozófiát A-tól Z-ig, ezt jobbára didaktikusságtól mentesen, már-már intelligensen teszi, amelyben nagy segítségére vannak a jobbnál jobb színészek, valamint a sajátos látvány. Előbbiek terén Benedict Cumberbatch angolos eleganciával ölti magára a mágus palástját és teszi rokonszenvessé, és ahelyett, hogy a többiek csupán alá dolgoznának, Tilda Swinton, Chiwetel Ejiofor, de még az újabb tucatgonoszként elpazarolt Mads Mikkelsen is erős színészi jelenléttel egészíti ki a jó doktort a vásznon. Utóbbiban pedig a Marvel eddigi legegyedibb és leggrandiózusabb látványvilágú moziját köszönthetjük, amelyet nézve - egy apró szcénától eltekintve - eszünkbe se jut Christopher Nolan Eredet című sci-fije. A CGI orgia sem válik öncélúvá, vagy megalománná, hanem az egymásból teljesen logikusan következő jeleneteket (ez sem egyértelmű manapság a műfajban) áthatja a stúdióra jellemző játékosság és kreativitás.
A Doctor Strange mégis képtelen kilépni a szokásos "Marvel-gyorskaja" szindrómából, és amilyen élvezet a fogyasztása, olyan gyorsan ürül ki a szervezetünkből. Nem szolgál érdemi meglepetéssel - legfeljebb pár kisebb "Hűha! pillanattal - és az igazán merész döntések előtt megint visszahőköl, amit egy kezdő mágusnak még ugyan elnézünk, de egy rutinos stúdiónak már kevésbé.