Vannak rendkívül esztétikus filmek. Vannak több szálon futó, komplex filmek. Vannak végtelenül szomorú drámák. Vannak zsigeri szorongást keltő thrillerek. Vannak erős képi szimbolikával dolgozó filmek. Vannak olyan filmek, amelyek sokáig rátelepednek az ember gondolataira, akár egy életen át meghatározóan is. Ez így jó pár film első ránézésre, de Tom Ford a teljes felsorolást szállítja egy mozijegy áráért.

Susan (Amy Adams) menő galériatulajdonosként éli kiüresedett életét hideg házasságában, amikor egy nap kap egy regény-kéziratot az exférjétől, Edwardtól (Jake Gyllenhaal). A regény Tony-ról (szintén Gyllenhaal) szól, aki feleségével és kamaszlányával utazik az éjszaka közepén Texas kietlen, sivatagos senkiföldjén, amikor egy három barommal teli kocsi nekiáll leszorítósdit játszani velük, és a regény innentől meredek irányt vesz a családi kiruccanás kilátásához képest.

Ettől a ponttól kezdve a film két - helyenként három - különálló és érzelmileg mégis szorosan összefonódó történetté válik szét. Kétségbeesni azonban nem kell, mert bár nem szájbarágós, a cselekmény nem bonyolult, és érthetően követhető, hogy mikor hol járunk.

A filmbéli regény önmagában is megállja a helyét a vásznon, egy fájdalmasan érzékletes thriller formájában, a drámai vonalat pedig Jake Gyllenhaal képviseli a tőle megszokott igen magas színvonalon és óriási empátiával.

De a filmet írók azonban nem elégedtek meg ezzel, és írtak egy történetet arról is, hogy vajon mi minden állhat egy regény hátterében, és vajon milyen hatással van az olvasóra ez a fajta érzelmi kitárulkozás. A film valóságának szintjén tehát látjuk egyfelől Susan érzelmi reakcióit a könyvben olvasottakra, másfelől pedig fokozatosan megismerjük az Edwarddal való közös múltjukat az epizodikusan megjelenített visszaemlékezésekből. Így tehát  három cselekményszál jön ki a két történetből.

Ahogyan Edward egy érzelmi utazásra viszi el Susan-t, úgy Tom Ford minket visz el ugyanarra az útra, és ezt még megfejeli a sajátjával is. Ahogyan Edward a filmben kimondja, hogy egy író csak saját magáról tud írni, a rendező szintén ezt vallja. Fogta a regényt és óriási bátorsággal hozzátette a magáét az alapanyaghoz, a helyszínt áthelyezte saját gyermekkorának helyszínévé, és biztos vagyok benne, hogy Edward/Tony vívódásait bizonyos aspektusokból ő is mélyen átélte.

Hét évvel ezelőtt senki nem gondolta volna, hogy a világhíres divattervező saját pénzből finanszírozott első filmje többről szól, mint egy kósza hóbort. Az egyedülálló férfi 2010-ben meghozta Colin Firth első Oscar-jelölését, Velencében és a BAFTA-n pedig el is vitte a legjobb színésznek járó díjakat. Viszonylag nagy szünettel, de most az Éjszakai ragadozókkal másodszorra is megmutatta, hogy rendezőként is derekasan megállja a helyét. Önmagában már az bravúros teljesítmény, hogy a három cselekményszálat világosan, jól ritmizálva és izgalmasan keveri. A filmet pont annyira stilizálja, amennyire az még nem sok, a szereplők által kommunikáltak szép kiegészítéseként. Amikor kell, meghökkent: például egy provokatív és egyben groteszkül bájos nyitójelenettel. A regény eseményei mocskosak és húsbavágóak, szinte magunkon érzünk minden izzadtságcseppet, ami a vásznon legördül. Ezzel tökéletesen szembeállítja Susan életének színtereit, amelyek letisztultságukban gyönyörűek, de üresek. Pompásan szimbolizálva Jake Gyllenhaal és Amy Adams karaktereinek lelkében lévő állapotokat.

Hibát nagyítóval kell keresni a filmben, ha nagyon akarom, akkor a kontinuitásba tudnék belekötni egy kicsit. Két hely volt a filmben, ahol azt éreztem, innen valamit kivágtak, elolvasva a könyv szinopszisát be is igazolódott a gyanúm, de összességében nem vont le a filmélményből.

A két történeten és a kettős érzelmi utazáson túl izgalmas kérdéseket, mindannyiunk életében felmerülő problémákat vet fel a film, és ez az, ami miatt még egy plusz szinten működik. Jake Gyllenhaal karaktere és érzékletes alakítása például érdekesen árnyalja a férfiasság és az érzékenység fogalmának vélt vagy valós ellentétét, jó filmhez méltóan választ nem adva rá, csak kérdéseket felvetve. Amy Adams karakterén keresztül elgondolkodhatunk hibáinkon, hogy mi az, ami a tudatos döntéseinken múlik és mi az, amit a személyiségünk bekorlátoz. Az egész történet pedig összességében óriási empátiára tanít. Bosszútörténetnek is lehetne titulálni, de ezt a kifejezést nem szívesen írom le, mert túlságosan leegyszerűsítő.

A mellékszerepekben Aaron Taylor-Johnson beteg állat karaktere és Michael Shannon egyenes gerincű Texas rangere méltó társai a főszereplők bensőséges alakításának. Számos ismerős arcot láthatunk még kisebb szerepekben, hogy csak néhány példát mondjak Laura Linney, Isla Fischer és Michael Sheen is hozzáteszi a maga részét.

És ha már az alakításokról beszélünk, nem lehet elmenni amellett a tény mellett, hogy Amy Adams-nek úgy kellett komplex érzések széles skáláját átadnia, hogy a film nagy részében egyedül van és könyvet olvas. És mégis, túljátszás és narráció nélkül is mindent értünk, érzünk, minden egyes képkockát csordultig tölt a tekintetével. Ez a tulajdonsága pedig különösen fontossá válik a filmet lezáró jelenetben, ami egyszerűen tökéletes.