Amióta csak tudatosult bennünk, hogy kicsiny sárgolyóbisunk nem a világmindenség közepe és ismereteink egyre csak bővülnek a galaxisokról, fekete lyukakról és az űr legsötétebb mélységeiről, az embereket - különös tekintettel a szórakoztatóiparra - egyaránt foglalkoztatja az idegen életformák mibenléte. Valahol beszédes is - és árulkodó az emberi természetről - hogy a legtöbb mozi, vagy könyv agresszív hódítókként, intergalaktikus sáskákként jellemzi az idegeneket, akiknek jól vissza kell vágnunk, csakhogy bizonyíthassuk életképességünket a nagy kozmoszban. A velük való kapcsolatfelvétellel, és annak aprólékos részleteivel, vagy tényleges szándékaik mibenlétével már lényegesen kevesebb mozi foglalkozik. Az Érkezés azonban nem csak hiánypótló mivolta miatt említésre méltó darab, hanem mert a Harmadik típusú találkozások és a Kapcsolat óta a legemlékezetesebb mozi is a témában.
Nem hiába említettem Steven Spielberg és Robert Zemeckis klasszikusait, mivel Denis Villeneuve mozijához hasonlóan azok is egy-egy lehetséges közös nyelvet (zene, matematika) vázolnak fel a kapcsolatfelvétel szükségességéhez. Az Érkezés mégis ennek a témának az eddigi leglecsupaszítottabb verziója, hiszen a nyelv mibenlétével, annak evolúciósan, kulturálisan meghatározó szerepével foglalkozik, valamint hogy miként lehet az effajta akadályokat leküzdeni annak ellenére, hogy a törzsfejlődés egy teljesen más útját és szakaszát jártuk be.
Lehet, hogy nem túl izgalmas kérdés (pedig az!), és míg a legtöbb mozi egy-egy jelenet, vagy egy félmondat erejéig foglalkozik a kérdéssel, Villeneuve a filmje teljes első felét erre szánja, ráadásul azt is hihetetlenül komótosan, ezzel együtt aprólékosan teszi. Az ő elbeszélésmódja - ha már kortárs rendezőket emlegetünk - sokkalta inkább emlegethető egy lapon Christopher Nolan rideg realizmusával, mint Spielberg meséivel és ügyesen egyensúlyoz a kommersz szórakoztatás, és az elgondolkodtató rétegfilm között. Ehhez mérten a Roger Deakinst ideiglenesen helyettesítő Bradford Young kamerája sem siet, elidőzik az idegenek "gránitkagyló" űrhajóján, hogy érezzük azok robosztus és idegen természetét.
Sőt! Villeneuve minden egyes alkalommal, amikor már mozija elindulna a kommersz felé, nem fél új irányt venni. Ennél fogva filmje a második felében hiába kevésbé érdekfeszítő, ahogy a könnyes szemű Amy Adams és a laza Jeremy Renner kettőse az idegenek szándékait kutatja (előbbi egyébként elviszi hátán a filmet), végig fenntartja a figyelmet és mindezt a filmre jellemző kettősséggel éri el. Az Érkezés ugyanis úgy végtelenül humánus, hogy közben döbbenetesen letaglózó és úgy marad mindvégig nagyszabású, hogy nem felejt el intim maradni.
Nagy valószínűséggel pont ezekből a látszólagos ellentmondásokból kifolyólag lesz a rendező eddigi legmegosztóbb műve. Az ínyencek viszont pont egy ilyen mozi eljövetelére vártak már nagyon régen.