Évadkritika: Aranyélet – 1. évad

Különös előítélettel viseltetünk a hazai produkciók irányába. Ezt részben azzal is magyarázhatjuk, hogy miután betörtek hozzánk az álomgyár produktumai annyira azok minőségéhez voltunk szokva, hogy a lényegesen kisebb pénzből gazdálkodó honi alkotások szegényesnek hatottak. De a probléma nem ennyire egyszerű és mondjuk ki nyíltan: a magyar filmesek szépen elveszítették a kapcsolatot a közönséggel. Leragadtunk az olcsó vígjátékoknál, amelyeket a készítőin kívül jobbára senki sem tart viccesnek (tisztelet persze néhány kivételnek), vagy a művészieskedő kísérletezéseknél, amelyek alkalomadtán valóban kiváló filmeket és filmeseket termelnek ki, ezek is jobbára fesztiválokon aratnak sikereket. Színészeink pedig jobbára a kamera előtt is úgy játszanak, mintha a színpadon állnának (pedig nagyon nem ugyanaz a kettő), függetlenül a tehetségüktől és rangjuktól. A sorozatok pedig ki is merültek az olcsó szappanoperákban, ahol már az számít csodának, ha valaki nem kavart valakivel. És hiába indult el az elmúlt években egyfajta minőségi fejlődés mind a feldolgozandó témák, mind a minőség terén, még mindig nagyon messze vagyunk attól, hogy ne azzal kezdjünk egy kiértékelést, hogy ”Ahhoz képest, hogy magyar.”.

Szerencsére jelen esetben erről szó sincs, és ne menjünk el ennek egyik legfőbb oka mellett, amit úgy hívnak, hogy HBO. Mára ez a három betű garancia lett a minőségi sorozatokra, függetlenül attól, hogy hány évadot éltek meg (lásd. Deadwood, Keresem), folyamatosan feszegetik azokat a bizonyos határokat, amelyeket a hollywoodi filmek nem mernek átlépni a profitmaximalizálás érdekében. Mióta pedig a magyar közegnek és (ez nagyon fontos) közegről is szólnak saját gyártású szériái – még ha ezek alapjában véve átvett brandek is – meghonosították azt a fajta minőséget, aminek nem célnak kellene lennie másoknak, hanem alapvető minőségnek. Az Aranyélet pedig egy újabb elérendő csúcs a honi filmkészítőknek.

Ahogy azt már a pilot ismertetőjében és a kibeszélőkben is írtam, a forma és a tartalom rendkívüli módon jár kéz a kézben, amelyre már a Társas játék és a Terápia is jó bizonyíték volt, ugyanakkor azok lényegesen szűkre szabottabb keretek között mozogtak, utóbbi lényegében részről részre egy kamara dráma volt. Az Aranyélet egyik legfőbb erénye, hogy a sorozat mozgatórugójául szolgáló luxus hajszolása a hihetetlenül magas számok ellenére sem hat irreálisnak. Még ha nem is jártunk a Rózsadombon, el hisszük, hogy a felső tízezer így él nálunk is és könnyedén megértjük, hogy a Miklósi család mért hajszolja ennek fenntartását, ha elfogadni nem is vagyunk hajlandóak a módszereiket.

A mindössze 8 részes évad pedig megfelelő módon egyensúlyoz a család négy tagja között, hogy miként élik meg a folyamatos stresszel és megbélyegzéssel együtt járó életmódot. Attila, a magyar kisember tökéletes megtestesítője, aki igyekszik kilépni az addigi életből, de minden igyekezete kudarcba fullad, amit nem csak az adott körülmények, hanem környezete is folyamatosan megakadályoz tőle elhidegült, kicsinyes felesége, Janka éppúgy, mint főnöke és gyerekkori barátja, a maffiózó Hollós, vagy tulajdon öccse, Tibor. Az évadban mégis szép utat jár be, ahogy folyamatosan a szakadék szélén egyensúlyozva táncol, hogy a családját és önmagát megmentse.

Persze ott van a két gyerek is: Márk apja nyomdokaiba kíván lépni, de rá kell eszmélnie, hogy a baklövéseivel az életével fizethet. Karaktere nagyon jó korlenyomata és egyben kritikája az új generáció luxushajszolásának, hiszen az vagy, amit viselsz, amit vezetsz. Ezek azonban hiába húznak párhuzamot anyja és közte, a legnagyobb küzdelem az ő lelkéért folyik, hogy a bűn útjára lép e, amit lényegében apja vív meg helyette a végén. Eközben Mira szeme is folyamatosan felnyílik, amelynek egy nem várt barátságot is köszönhet, és az évad legerősebb momentuma is hozzá köthető, amikor a hamis alapokra épülő életükkel ő szembesíti a szüleit, miközben ő is bizonyítja, hogy a vér nem válik vízzé.

Tulajdonképpen az a nagyszerű a karakterekben, hogy ugyanazokból az összetevőkből vannak összegyúrva, csupán más-más arányokkal és ettől lesz az ”ízük” teljesen más. Ehhez persze a színészek briliáns teljesítménye is hozzá járul. Thuróczy Szabolcs hibátlanul hozza az esendő magyar ember megtestesülését, aki fokozatosan erodálódik minden egyes kudarc után, mígnem egyszercsak robban. Ónodi Eszter mintha csak a Született feleségekből lépett volna ki, akiben pont az az igazán izgalmas, amikor álarca lehullik és valódi emberként, nem pedig kirakatbábuként viselkedik. Anger Zsoltról pedig A nyomozó óta tudjuk, hogy nem csak Ewan McGregor tökéletes magyar tolmácsolója, hanem kiváló színész is. Egy valódi időzített bomba, aki amellett, hogy egy időzített bomba, mégis több, mint egy dühöngő vadállat. A sorozat két abszolút győztese azonban egyértelműen a fiatalok: Olasz Renátó és Döbrösi Laura könnyedén megállná a helyét akár a nemzetközi színtéren is. Játékuk mentes mindenfajta manírtól, természetesek tudnak maradni olyan szerepkörben, amelynek egyik legnagyobb buktatója mindig ezek mímelése.

Persze kisebb nagyobb bakik be-becsúsznak, mint a pilot mesterkélt autósüldözése, a villámgyors ÁNTSZ vizsgálat, vagy az utolsó rész viszonylag gyors megoldásai, amelyek remélem inkább csak a következő évad felvezetéséül szolgálnak, mivel a befejezés azt sugallja, hogy ez a mese is csak 3 napig tartott. Mert az Aranyélet legfőbb erénye mégiscsak az, hogy úgy szól nekünk és a legfőképp rólunk, hogy a gyönyörű külcsín ellenére (Marosi Gábor képei bámulatosak) nem felejt el szórakoztatni sem. Olyan tükröt tart elénk, amelybe már régen néztünk, mégsem borzadunk el a látottaktól, hogy ki az, aki visszatekint ránk, hanem ismerősként üdvözöljük. https://www.youtube.com/watch?v=aYwQTTeca9U