Évadkritika: Az ember a Fellegvárban - 1. évad

Mi lett volna, ha? Lényegében erre a kérdésre próbál válaszolni Philip K. Dick 1962-ben megjelent regénye, Az ember a Fellegvárban. A korszak, amiben játszódik, szintén a 60-as évek Amerikája, ami most nem szabad, hanem megszállt ország, méghozzá a második világháborút megnyert tengelyhatalmak osztoznak rajta: a náci Németország uralja a keleti partot, a Japán császárság a nyugatit, a Sziklás-hegység környéke pedig semleges zónának számít. Természetesen a megszállt területeken a diktatórikus uralom ugyanúgy zajlik, mint Európában: állandó terror, fajüldözés, titkos rendőrségek, szigorú szabályozások. New York utcáit beborítják a náci jelképek, San Francisco-ét a japán felkelő nap képei. A főszereplőink ilyen körülményekben élik mindennapjaikat.

Figyelem, SPOILERVESZÉLY: A sorozat pilotja elvégezte feladatát, és nagyon jó helyzetben hagyta nyitva a történetet, (ami rendesen megváratta a nézőket, ugyanis majdnem egy év múlva jött ki az a 9 rész, melyet egyben, november 20-án adott ki az Amazon) ahol Juliana (Alexa Davalos) és Joe (Luke Kleintank) - akiről közben kiderült, hogy a nácik szolgálatában áll - a semleges zónában próbálják meg felvenni a kapcsolatot az ellenállás összekötőjével, ahol néhány nap alatt üldözöttekké válnak egy SD tiszt és egy fejvadász által, küldetésük pedig sikertelenül zárul. Ezután Juliana a japán területen épül majd be az ellenállás munkájába, és a japánok kereskedelmi miniszerének, Tagominak (Cary-Hiroyuki Tagawa) fog dolgozni. Joe pedig visszamegy New Yorkba, ahol főnökével, Smith Obergruppenführerrel (Rufus Sewell) kell számolnia, aki előbb csőbe húzza a fiút, majd ad neki még egy esélyt. Frank Frinket (Rupert Evans), főhősnőnk párját kivallatja a Kempetai (a japán rendőrség) annak hollétéről, ami Frank családjára nézve tragikus véget ér. Ezután úgy begurul a férfi, hogy egy saját gyártmányú pisztollyal készül merényletet elkövetni a császári trónörökös ellen, ami azonban nem úgy sült el, ahogy azt ő tervezte. Majd elindul a macska-egérjáték közte és Kido főfelügyelő (Joel de la Fuente) között, akire az a feladat hárul, hogy megtalálja a merénylőt, különben seppukut (a szamurájok rituális öngyilkossága) kell elkövetnie.

Közben a háttérben zajlik a Hitler helyéért folyó hatalmi harc, és hajszálon függ a két szövetséges birodalom közötti béke. Mindemellett a sorozat sci-fiségét sem hagyják pihenni, mert időnként bizonyos jelek utalnak arra, hogy léteznie kell egy másik univerzumnak, ahol elkészíthették a történet legfőbb kellékeit, a filmtekercseket, melyek a "valóságot" mutatják be, azaz a tengelyhatalmak bukását, és a szövetségesek győzelmét. Ezzel segíti az "Ember a fellegvárban" a helyi ellenállást, hogy megtörje a japánok uralmát, és feltételezhetően a németekét is. De ki ez a kulcsfigura, és miért terjeszti ezeket a filmeket? Egy biztos: az utolsó rész még inkább összezavar minket ezek megválaszolásában.

A sorozat egyik erőssége az, hogy gyakorlatilag minden egyes részben rejtenek el olyan apróságokat, amit a finálé után aztán elővehetünk és mindenki a maga módján összerakhatja. Rengeteg kérdést vet fel az évad, és szinte alig kapunk még valamire választ: Ki gyártja a filmeket; honnan kerülnek elő; mi Tagomi története; milyen jelentéssel bír Juliana nyaklánca; vajon Trudy tényleg meghalt?...és így tovább. A másik nagy erőssége a két világ precíz felépítése volt. Ezt főként CGI-jal oldották meg, de maga a set és a díszletek, és a jelmezek is nagyon meggyőzőek. Nagyon jól kivehető a náci és a japán kultúra minden fontosabb attribútuma. Alig érződött, hogy már nem a 40-es, hanem a 60-as években járunk.

A sorozat kvázi legnagyobb hibája egyértelműen a három főszereplő közötti viszony, azaz a filmtörténelem százmilliomodik szerelmi háromszöge volt. Sajnos az ebből fakadó narratív megoldások helyenként nagyon logikátlanok, kissé elcsépeltek és borzasztó laposak voltak. Egyikőjük sem indult rossz karakternek, de mint Frank, mint Joe a történet két nagy papucsaként zárta ezt az évadot, akiket Juliana az orruknál fogva rángat. Holott Joe háttérsztorijáról olyan kevés az információnk, hogy még érdekes is lehetett volna, és Frank is úgy tűnt, mint aki jellemváltozáson megy keresztül az évad felénél, de aztán az utolsó részek a hármas felállású se veled, se nélküled jegyében teltek, melyre nagy figyelmet fordítottak az alkotók - a 3 sokkal izgalmasabb karakter kárára.

Tagomi, Kido, és Smith a sztori igazi érdekességei, és nemcsak papírmasé figurák.  A háttérben a nézők számára látható szálakat ők mozgatják, és mindemellett titokzatos és komplex karakterek. Rufus Sewell Obergruppenführere különösen ilyen, hiszen neki egymagának kell vinni a hátán a keleti part történetszálát. Kido karakterére hárult az egyik antagonista szerepe, amit meggyőző ridegséggel ad elő de la Fuente, de a kegyetlen külső mögött ő is egy taktikus játékosa a birodalmak közti feszült "harcoknak". Tagomi kétségkívül a legmisztikusabb szereplő a sorozatban, amolyan bölcs Yoda mesterként a béke fenntartásáért küzd két meditáció és jóslás között. És aki ezt meglátta az amúgy B filmek főgonoszaként ismeretes Tagawában, annak jár a keksz. + 1 szeretett figuránk: Rudolf Wegener, aki többszörösen próbálta nekünk bebizonyítani, hogy egy náci is harcolhat az igazság és a béke oldalán, mindezt Norgaard visszafogott és elegáns alakításában.

A téma és a sok megválaszolandó kérdés gyorsan be tudja húzni a nézőt, és talán elég ereje is van mindezeknek, hogy feledtesse a ritka, de azért felbukkanó üresjáratokat, töltelékjeleneteket és -karaktereket, valamint a kiszámítható szituációkat. Összességében jó évadot láthattunk, mely Dick alapötletén kívül Frank Spotnitz írónak köszönhető. Egy ilyen felvezető után nem kétséges, hogy lesz itt második szezon is, csak az a kérdés, hogy mikor jelentik be.