Évadkritika: Jessica Jones - 1. évad

Végre idén ősszel a második Defender, Jessica Jones (Krysten Ritter), is bemutatkozott Matt Murdock (Charlie Cox), vagyis Daredevil után. Ezzel pedig a Marvel első női szuperhőse lett, aki önálló sorozatot kapott. Igen, a Marvel filmes univerzumában már jó pár női szuperhős megfordult, de olyan mint Jessica, még biztos hogy nem. Mindenki árgus szemekkel figyelte, hogy összejön-e neki ugyanaz a siker, mint Daredevilnek, és láss csodát, a Marvel megint megcsinálta. Ahogy várható volt, a Jessica Jones egy sokkal keményebb és sötétebb sorozat lett, de tényleg. Míg a Daredevil a mocsokban fürdő Pokol konyháját mutatta be, és Fisk ennek volt a csúcsa, addig itt egy sokkal személyesebb sztorit kapunk, mert Jessica közelről ismeri a főgonoszt. Jessica lelki szenvedését követhetjük figyelemmel, aki belerokkant a Kilgrave-vel (David Tennant) való első találkozásba. Egy teljesen tönkretett emberről van szó, aki alkoholista és PTSD-ben szenved. Szinte egyenesen fáj látni hova süllyedt és egyben azt az érzést kelti az emberben, hogy valamiről lemaradt. Mintha kidobnának a sivatagban, de hogy miért és hogy kerültél oda, azt inkább senki nem mondja el, mert olyan elviselhetetlenül borzalmas az indok. Kicsit olyan mintha nem is egy első évadot nézne az ember, hanem egy folytatást. A hős eljutott a mélypontra, a nemezise megnyert egy csatát és most vissza kell vágnia.

  A sorozat első része, szinte fájdalmas lassúsággal vánszorog előre, de mégis érezni a növekvő feszültséget, ami szinte odaragaszt a képernyő elé. A hallucinációk miatt kapunk egy villanásnyit Kilgrave-ből, ami hátborzongatóan félelmetessé teszi őt. Később azonban, ahogy megjelenik teljes valójában, ez az íjesztő érzés a feszültséggel együtt elveszik, miközben a történet viszont továbbra is csigalassúsággal halad tovább. Persze, a végére erősen felpörögnek az események, mielőtt kapunk egy zseniális nyolcadik és kilencedik részt.

Többek között azért is volt érdekes nézni a Jessica Jonest, mert elsőre látásra Matt Murdock totális ellentéte, amíg rá nem jövünk, hogy igazából elég sok mindenben hasonlítanak. Mindketten tragikus események miatt elárvulnak, ami után közvetlenül meg is szerzik a képességeiket, de teljesen más körülmények között kell feldolgozniuk a történteket. Falakat emelnek maguk köré, hogy soha senki ne okozhasson nekik többet fájdalmat, csak pár kivételes ember miatt lazítanak, és akkor sem teljesen. Jessica pedig profin zárja ki az embereket az életéből, szarkasztikus és hatalmas seggfej bunkó az emberekkel. Szinte ez a természete, egy pillanatig sem aggódik amiatt, ha valaki nem kedveli. A sorozat előrehaladtával, azonban rájövünk, hogy ez egyálalán nem így van, a végletekig hűséges a szeretteihez és a lelke mélyén igazi hős. Rettentően kitartó, aki az utolsó percig kapaszkodik a remény legkisebb jelébe is.

A főgonoszunk, Kilgrave, elsőre igazán félelmetes. Képes rávenni bárkit bármire, nem bízhatsz senkiben, soha nem tudhatod, hogy az ember éppen saját akarátából cselekszik, vagy Kilgrave utasításait követi. Szerencsére az ő erejének is vannak határai. Sajnos, ahogy jobban megismerjük rájövünk, hogy nem éppen egy összetett karakterről van szó, hanem egy teljesen elborult szociopatáról. Szimpátiát nehezen fog kiváltani a nézőből, még akkor is, ha Tennant láthatóan imádta a szerepét, de most is nagyon jól elkapták az írók, hogy mi kell ahhoz, hogy empátiát érezzünk főgonoszunk iránt. A jelenetek, amikben teljes szabadsággal használta a képességeit nagyon szórakoztatóak voltak. Számára teljesen természetes, hogy mindent megkaphat és megtehet, nem is érti milyen az, amikor nem így van. Mint midenki más, ő is azt akarja, ami soha nem lehet az övé, ebben az esetben Jessicát.

Alapvetően maga a történetvezetés nagyon jó volt, ami a főszálat illeti, de a mellékkarakterek és az aktuális drámájuk elég unalmasak voltak, mégis olyan jól lettek megírva, hogy a nagy egészhez szükségesek. Sok unszimpatikus karakter van a tévé világában, talán még több, akit szívből lehet utálni, de itt egy valakit úgy igazán gyűlöltem, Jeri Hogarth-ot (Carrie-Anne Moss). Egyszerűen gyomorfogató a személyisége, és egymás utána hozza az ellenszenvesebbnél ellenszenvesebb döntéseket. Az ő ellentéte mindenképp Trish Walker (Rachel Taylor), Jessica legjobb barátnője, szinte testvére, aki csodálnivalóan kitartó és jó ember. Nem csak Trish, de Malcolm (Eka Darville) és Luke Cage (Mike Colter) segítsége nélkül hősünk sehova sem jutott volna. Bármennyire is fájt neki elismerni, de szüksége volt rájuk. Ha már Luke Cage: szolid felvezetést kapott, pont annyit, amennyi szükséges volt és nem többet. Majd a sajátjában már övé lesz a rivaldafény.

Minden rész rögtön az intróval kezd, amit sokan szeretnek áttekerni, mert darálás közben azért elég idegesítő tud lenni, de semmiképp ne tegyétek, mert a zene és a grafika csak még jobban behúz a sorozat világába. A zene amúgy is tökéletes volt, néha tökéletesen belesimult az eseményekbe, máskor meg még jobban keltette a feszültséget a zajszerűségével, amitől sokszor libabőrös lettem. A látványvilág (vagy inkább az operatőri munka) itt nem volt annyira jó, mint a Daredevil esetében, elég egyszerű és többnyire minden szimplán sötét és lila (Kilgrave környezetében és öltözködésében szinte állandóan jelen van a szín, ezzel is erősítve a megjelenésének a jellegét). Jessica sokkal kevesebbszer sérül meg, és a harcok nagyrésze abból áll, hogy egymást hajigálják ide-oda, meg néha behúznak egyet-kettőt, miközben jól leamortizálják a környezetüket. A közelharc jelenetek még csak meg sem közelítik a korábbi színvonalat, de tekintettel arra, hogy nem egészen egyezik a stílusuk, ezt engedjük el neki.

Akadt egy vendégszereplőnk is, akit már korábban megismerhettünk, Claire Temple (Rosario Dawson), bár amúgy is volt róla szó, hogy ő lesz a kapocs a Defenderek között. Ugyan egyértelmű, hogy Daredevil miért nem ugrott be segíteni Jessicának, amikor ilyen erős ellenséggel kellett szembenéznie, viszont attól még fájt egy kicsit a hiánya. Ez mondjuk a Marvel Filmes Univerzum hibája, a hősök továbbra is igen szűk látókörrel rendelkeznek, és csak a saját dolgaikkal törődnek, de ennek az okáról már írtunk. Önmagában nagyon jól helytállt a széria, Netflixesen inkább egy jó hosszú filmnek érződik, mintsem igazi tizenhárom részes sorozatnak. Kicsit talán kevesebb "töltelék" király lett volna, főleg ha a helyére több flashback kerül Jessicáról és Trishről, akárcsak Kilgrave-ről, mert azért az nagyon hiányzott. Egy kis korai Kilgrave, hogyan fedezi fel a képességeit stb. Valamint azért a második évadra is hagyni kell, ezért természetesen maradtak elvarratlan szálak, ami az esetleges folytatásnak jó alapot szolgáltathatnak.