Előfordul, hogy egy film annyira maga alá gyűri az embert, hogy az egyszeri kritikus minden szót, minden mondatot megfontol, amit papírra vet/legépel, hogy az olvasónak átadhasson valamit abból az élményben, amiben részesült. Azonban már a fenti bevezetőben kudarcot vallottam, így egy Mark Lawrence idézet érkezett a segítségemre, csak hogy kifejezhessem, hogy a Whiplash után milyen csodát is művelt ismét Damian Chazelle.
Bevallom én nem tartoztam a fent említett dobszólót maradéktalanul éltetők táborába - függetlenül attól, hogy J.K. Simmons játékáért, vagy az adrenalin pumpáló fináléért már akkor odáig voltam - de kétségtelenül egy mívesen megmunkált darab volt, amelyből kitűnt író-rendezője bensőséges viszonya a film és a jazz világához. Éppen ezért is féltem, hogy mihez kezd régóta dédelgetett szerelemprojektjével az ifjú (mindössze 32 éves!!!) direktor, ami ilyen esetekben éppúgy elsülhet jól és rosszul. Az ilyenkor megkapott szabadkéz kellő mértéktartás hiányában és a közönség figyelmen kívül hagyásával csúfos karriertemetőket eredményezhet, vagy legalábbis rövidebb pórázt a stúdióvezetők részéről. A veszély pedig fennállt a Kaliforniai álom esetében is, hiszen Chazelle egy letűnt kor szelleme, a klasszikus musical előtt kívánt tisztelegni, amely hurráoptimizmusa finoman fogalmazva sem összeegyeztethető a jelenlegi kiábrándult világszemlélettel, hiába tette meg főszereplőnek a már többszörösen bevált Emma Stone-Ryan Gosling párost. És mégis működik! Nem is akárhogy.
Adva van egy lány, Mia (Emma Stone ezúttal is végtelenül bájos és természetes), aki - mint a legtöbb kezdő színésznő - kávézóban dolgozik, és meghallgatásról meghallgatásra jár, hogy nagybetűs színésznő lehessen. És adva van egy zongorista fiú (a világ legszexibb szemtengelyferdülése még mindig hihetetlenül laza és törékeny, ha kell), aki él-hal a jazzért és igyekszik életben tartani, de ez a modernkorban nem megy egyszerűen. Végül egymásba habarodnak, álmokat szövögetnek, de aztán a személyes áldozatvállalások mindazt, amiért korábban éltek, élni akartak, veszélybe sodorják.
Ennek a filmnek elviekben nem kellene működnie a papírforma szerint több szinten sem. Nem a pofátlanul egyszerű, habos-babos cselekmény miatt, hanem ahogy emellé behozza a showbusiness kíméletlenségét, az egyéni ambíciók előtérbe kerülését az álmok kérlelhetetlen hajkurászásával szemben. A serpenyő egyik mérlegében tehát ott van a könyörtelen realitás érzete, míg a másikban a giccsfaktor veszélye, és az a csodálatos az egészben, hogy egyikbe se sétál bele. Nem hogy elkerüli, de még csak fel sem vetül benned, hogy ez gejl lenne, amikor a két szereplő elkezd táncolni a csillagok között, legfeljebb az, hogy miért nem tartod annak. A legkevésbé sem érzed cinikusnak, ahogy a háttérben a két színész a forgatási szünetben elkezdi könyörtelenül kiosztani egymást, hanem éppen ellenkezőleg: végtelenül őszintének és egyenesnek, minden előítélettől mentesnek.
Amellett pedig, hogy szereplői (rendezőjével együtt) a múltba révednek, nem felejtenek el a jövőbe tekinteni és megélni a jelen kihívásait. A film egyszerre idézi a Gene Kelly-klasszikusokat és kelt az emberben olyan érzetet, mintha Woody Allen rendezte volna a Moulin Rouge-t, és azon kapod magad, hogy a régimódi táncbetéten már percek óta egy darab vágást nem eszközöltek és te mindezt fülig érő vigyorral konstatálod, vagy miként szakít meg egy romantikus jelenetet a modern kor vívmánya.
De talán a legnagyobb vívmánya Chazelle-nek - azon túl, hogy a jazzen keresztül zeng ódát Los Angeleshez (imázs filmnek sem utolsó) és magához a mozihoz - hogy emlékeztet minket arra, hogy álmodozni mennyire felszabadító érzés. Hogy mennyire lélekemelő tud lenni a hétköznapokban, és hogyha van, amiért érdemes küzdenünk, azok az álmaink.