Az elmúlt években hazánkban egyre nagyobb teret kapó történelmi filmes/sorozatos hullám eddig nem eredményezett túl színvonalas produkciókat. Csáki László régóta készülő bemutatkozó alkotása ezen a rossz sorozaton változtat frappánsan, mégpedig a kevés pénzből tető alá hozott Kék Pelikannal (ami egyébként egy indigópapír neve), mely évszázadok helyett, szimplán a rendszerváltásig repít vissza az időben, ám ettől nem válik kevésbé fontossá vagy történelmivé, sőt.
A vasfüggöny leomlása után járunk Magyarországon, megnyílnak a kapuk nyugat felé, bárki igényelhet útlevelet és mehet, amerre lát. Az utazás viszont elég drága, így három barát, Ákos, Petya és Laci eltervezi, hogy hamis vonatjegyeket gyártanak, pusztán maguknak, amivel be tudják járni Európát. A dolog hamar eszkalálódik, és egy komplett biznisz alakul ki a dologból.
A sztori önmagában is érdekes, Csáki azonban egy olyan műfaji egyveleget hozott létre, mely párját ritkítja. Igaz történet lévén egy dokumentumfilmmel van dolgunk, mely számos visszaemlékezéssel operál. Ezeket animációs köntösbe bújtatva éljük át, így létrehozva azt a sajátos hangvételű atmoszférát, ami a Kék Pelikan egyik legautentikusabb eleme.
Néhányaknak talán zavaró lehet, hogy nem teljes értékű játékfilmet látnak, ugyanakkor az érintettek beszámolói nagyon is kellenek ahhoz, hogy az összkép őszintének és hitelesnek hasson. A '80-as évek vége, '90-es évek időszaka valahol választ ad az egyértelműre, miszerint a mű erőteljesen a nosztalgiára épít. A rendszerváltással járó lehetőségekre, hogy akkoriban milyen őrült dolgok történhettek és történtek meg, melyek közül Ákosék esete csak a jéghegy csúcsa. Természetesen akik éltek már akkor, azokra gyakorolhatja a legnagyobb hatást a film, de részleteiben bárkit képes lehet berántani. Elsősorban a már említett hangulatiság miatt, de akad benne némi aktualitás, az elvágyódás lélektanával, szabadságvággyal, valamint az igazi magyar szellemiség megidézésével. Közhely, de ha valamit meg kell úszni, a könnyebb utat választani, honfitársaink a kreativitás új szintjét képesek elérni.
Tökéletes példa hőseink új "hobbija", ahol egyszerű háztartási eszközökkel és persze zseniális ötletekkel indítják be vállalkozásukat. Ebben a közegben annyira természetesnek érződik minden, hogy egy sima kis csínyként fogja fel az ember az okirathamisítást. Csáki valahol romantizálja a stiklit, mégsem érződik egy másodpercre sem károsnak az üzenet. Pont azért, mert ez akkor, ott, ebben a formában történhetett csak meg. A visszaemlékezéseket körbelengő heist-filmes stílus nemkülönben pazar, sokkal szórakoztatóbbá teszi az élményt, így nem csak a száraz tényekre koncentrálunk. Idővel, ahogy egyre nagyobb teret ölt a konfliktus, bejön a képbe a rendőrség, ami szintén remek húzás. Betekintést nyerünk a nyomozásba, a következményekbe, melynek kifutása egészen parádés és a maga módján kicsit meghökkentő. Ismét kiválóan mutatja, hogy miben volt más az a világ.
A Kék Pelikan főként a 30 felettieket fogja magába szippantani, akik együtt tudnak élni, lélegezni a korszellemmel és hőseinkhez hasonlóan tapasztaltak egyet s mást a '90-es években. Ennek ellenére nem csak nekik ajánlható, Csáki művében mindenki megtalálhatja a neki tetsző elemeket, legyen szó az animációkról, a műfajokkal való játékról, az atmoszféráról, vagy az ötletes koncepcióról. Szuper a humora, tele van idézhető szövegekkel ("A MÁVhoz türelem kell.") és úgy tud fontos, illetve értékes lenni, hogy nem depresszív vagy elkeserítő, sokkal inkább vidám és laza. A lehető legpozitívabb értelemben magyar, ráadásul olyan történelmi darab, amire büszkék lehetünk. Valahogy így születnek az instant kultfilmek.
