Immár 5 és fél éve annak (Merlin szakállára! Már annyi?!), hogy elbúcsúztunk Harry Pottertől és vele együtt sokan a gyerekkorunktól. Persze a kritikákat és bevételeket - no meg J.K. Rowling sejtelmes nyilatkozatait - elnézve biztosak voltunk benne, hogy visszatérünk még (szó szerint) varázslatos világába, a kérdés csupán az volt, hogy milyen korban és vonalon. Harryék szépen kiharcolták maguknak a megérdemelt békét, ott már nagyon nem volt mit folytatni (az Elátkozott Gyermeket pedig inkább tekintsük egyfajta színpadi fanservice-nek), ellenben számos karakter és sztoriszál volt, amin elindulhatott volna az írónő. Rowling azonban nem arról híres, hogy mindenáron a rajongóknak akarna megfelelni és ismerős karakterekkel feldúsítani egy-egy sztorit, miközben az általa teremtett világ csak úgy hemzseg a potenciáltól. Nagybetűs MESÉLŐ ő, aki szívvel és lélekkel, no meg persze ésszel mondja el a történeteit, amelyeknek - egy igazi tanárhoz méltóan - nem kevés tanító célzatuk van, de ezek mentesek mindenfajta didaktikától, legyen szó szeretetről, vagy épp halálról. Rowling nem csak forgatókönyvíróként (és producerként), hanem a Föld egyik legbefolyásosabb embereként is veszélyes vizekre evezett, de nem bukott bele, és olyan könnyedséggel vette az akadályt, mint álmatag Hermione az RBF vizsgákat.
A Legendás állatok és megfigyelésük műfaji besorolása bizonyos szempontból nem egyszerű, hiszen egyszerre spin-off és előzmény, ráadásul egy nagyszabású széria nyitódarabja. Azonban Göethe Salmander kálváriája hiába szolgál előzményként a kis túlélő felnövés történetéhez, koncepciójában nagyon is folytatása annak. Míg ott fiatal, erejüket próbáló és kitapasztaló gyerekek, majd fiatal felnőttek megpróbáltatásait láthattuk, itt már hibákkal, múlttal bíró figurák ismerkednek egymással. Míg a Roxfort egy erősen izolált környezet volt 8 filmen keresztül, amelybe csak ritkán tört be a külvilág brutalitása - ezzel is szépen rezonálva a gyerekkor ártatlanságának az elvesztésére - addig itt az 1926-os New York a fiatalok helykeresésére reflektál. Harry és Voldemort összecsapása a jó és a rossz harcának örökös toposzát járta körbe, itt viszont a határok elmosódnak, és hangsúlyosabb szerepet kapnak a kultúrák, az ideológiák, azok egyénre gyakorolt - sokszor deformáló - hatásai. Mindez már a könyvekben és a filmekben is felbukkant, mégsem ennyire hangsúlyosan. Persze nem kell semmi komoly, mélyreható társadalmi analízisre gondolni, ami megfekszi az átlagnéző gyomrát, Rowling még csak felvezeti azokat a témákat és felhelyezi a figurákat a (varázsló)sakktáblára, amelyekkel a leendő pentalógia foglalkozik majd.
És mivel a film lényegesen többről szól, minthogy Stephen Hawking korabeli Pokémon Go!-t játszik New York utcáin, lesz is mivel foglalkozni (nem túlzás az az öt film), mivel a Legendás állatok és megfigyelésük 2 órája még így is olyan tömény, mind tartalmilag, mind vizuálisan, hogy sokszor csak kapkodjuk a fejünket, mégsem válik zsúfolttá. Rowling ezúttal több történetszállal operál, és sokszor úgy tűnik, hogy összefog roskadni a vállalása alatt, mégis játszi könnyedséggel teljesíti azt. Ebben a Potter-veterán rendező, az egyre több egyedi stílusjeggyel rendelkező David Yates mindvégig méltó partnere igényes, minőségi iparosként: hiába van teletömve CGI lényekkel és effektekkel a film, egyszer sem hat öncélúnak, vagy megalománnak sem a történet, sem pedig a látványelemek, hanem igazi meseként az első perctől az utolsóig a székbe szögez.
Rowling ugyan elemeiben megismétli az eredeti karakterek fő alapvonásait, mégsem esik önismétlésbe: itt is van egy különc kívülálló (Eddie Redmayne csodabogara szeretni való), egy intelligens, de jóravaló kékharisnya (Katherine Waterston egyszerre esendő és magabiztos), és két alapvetően komikumra szolgáló sidekick. Alison Sudol még pont azon a kényes határvonalon egyensúlyoz, hogy ne váljék karakteréből idegesítően buta liba, a szerethető naivából, de a showt Dan Fogler valamint Ezra Miller lopja. Előbbi egyébként is rém szerethető párost alkot Redmayne-nel, de karaktere önmagában is szórakoztató és egyenrangú partnere a varázslótársainak, utóbbi pedig a film legszívfájdítóbb alakítását nyújtja, miközben a figura egyéb áthallásoktól sem mentes, Farrell viszont háttérbe szorul, igaz jó okkal.
Az év legszerethetőbb és legjobb blockbusterei között a helye a Legendás állatok és megfigyelésüknek (igaz, idén a mezőny is gyenge volt), amely intelligensen bővíti tovább Rowling világát, és alapoz meg egy új fejezetnek. Érezni, hogy a készítők is élvezték, hogy eltávolodhatnak Roxfort falaitól és új utakat kereshettek, de nem távolodtak el annyira, hogy ismeretlennek hatna, és úgy érezhetjük magunkat, mint akik hazatérnek. Ez pedig már maga a varázslat!