A 2001-es Az elit alakulat elsöprő, valamint a 2010-es A hős alakulat visszafogottabb, de még mindig nagy sikere után csak idő kérdése volt, hogy mikor bővülnek trilógiává a második világháborút bemutató miniszériák. Erre már 2013-ban megkaptuk az első jeleket, amikor az HBO megerősítette: valóban fejlesztenek egy harmadik projektet is, ezúttal az Egyesült Államok hadseregének légierejére, valamint annak európai küzdelmeire koncentrálva, méghozzá Donald L. Miller 2007-ben megjelent írása, a Masters of the Air: America's Bomber Boys Who Fought the Air War Against Nazi Germany című könyve alapján.
Ennek fejlesztése azonban annyira elhúzódott, hogy 2019-ben új helyre költözött a sorozat. Az Apple ugyanis ebben az évben dobta le a bombát azzal, hogy bejelentette: megegyeztek Steven Spielberg és Tom Hanks produkciós cégével, hogy az HBO helyett a saját streaming platformjukra készül el a sorozat. Spielberg és Hanks tehát továbbra is a fedélzeten maradt, mint executive producerek, a sorozat élére pedig John Orloff, Az elit alakulat egyik írója került. Így érkeztünk meg 2024 elejére, amikor az Apple TV+-on végre bemutatták a Masters of the Air-t. Lássuk is, milyen lett a végeredmény.
A történet középpontjában az USA Nyolcadik Légierejének 100. nehézbombázó-csoportja áll, akik Kelet-Angliában állomásozva a második világégés alatt először vitték el Hitler kapujáig a háborút. A 9 epizódos évad kicsivel több, mint két évet ölel fel a háborúból. Az etap kezdetén 1943-ban csatlakozunk a katonákhoz, innentől kezdve pedig aztán fokozatosan nyerünk bepillantást abba, hogy mennyi embert, repülőt és muníciót áldozott fel az amerikai hadsereg azért, hogy 1944 végére teljesen ők uralják a légteret Európa felett, amely nagyban hozzájárult ahhoz, hogy a rá következő évben véget is érhetett a háború.
Az elit alakulathoz hasonlóan egyébként nagyrészt itt is két barát szemszögéből és kapcsolatán keresztül követhetjük nyomon az osztag kalandjait: Damian Lewis Winters századosa és Ron Livingston Nixonja után most az Oscar-jelölt Austin Butler (Elvis, Dűne: Második rész) által alakított Gale "Buck" Cleven, valamint a Callum Turner (The Capture, Legendás állatok…) által megformált John "Bucky" Egan pilótákon a sor, hogy célba juttassák a bombákat, és elvégezzék a kitűzött feladatokat. Melléjük aztán kapunk egy harmadik központi figurát is Anthony Boyle (Tetris, Tolkien) képében az osztag legjobb navigátora, Harry Crosbyként, aki ugyan kicsit kevesebbet szerepel a többiekhez képest, de narrátorként és a néző szócsöveként végig kommentálva a történéseket mindig mindenhol jelen van.
Jól is jött ez a fajta kapaszkodó számunkra, mivel elődeihez képest itt még annyi felvezetés vagy ismerkedés sincs a karakterekkel, mint korábban. Az elit alakulat ugye egy egész részt szentelt a kiképzésnek (Currahee!), mielőtt a frontra küldték volna a szereplőket, de még A hős alakulatban is volt egy harmad-résznyi felvezetés. Itt viszont nincs ilyen: in medias res csatlakozunk a frontra, amint az újonc egység egy németországi katonai célpont bombázását kapja feladatául. Ezzel persze kapunk egy lendületes, izgalmas nyitányt, de emiatt a látottak mind a narratívában, mind dramaturgiailag homályosak lehetnek a néző számára. Nem mindig világos ugyanis, hogy ki kicsoda éppen, a dolgokat pedig tovább bonyolítja, hogy mindenki egyformán néz ki, és a hangjuk is tök ugyanolyan a maszkokban, ami nehézkessé teszi a cselekmény követését.
Sajnos ez, mint kiderült, a későbbiekben sem változik, és nem igazán történik majd érdemi előrelépés a karakterek megismerését, illetve fejlődését illetően. Bármennyire is igyekeznek az ellenkezőjét elhitetni a készítők, sajnos csak nagyon ritkán sikerül azt kiküszöbölnie a sorozatnak, hogy ne legyen minden téren távolságtartó. A néző a kevés kapaszkodó miatt nehezen, vagy inkább sehogy nem tud majd érzelmileg kötődni a karakterekhez, mivel a sorozat felületes munkát végez a szereplők alapvető archetípusokon túlmutató fejlesztésében - még sajnos a főszereplők esetében is, akikre a narratíva épül. Butler és Turner mint Buck, illetve Bucky remek színészek, van karizmájuk, és kisujjból hozzák a '40-es és '50-es évek második világháborús filmjeinek régimódi hőseit, de rettentően kevés tényleges karakterépítő jelenetet kapnak.
Amiből viszont lesz dögivel, az az akció. Az Apple itt láthatóan nem spórolt a költségekkel, emiatt azt nem is lehet elvitatni a sorozattól, hogy kegyetlenül hitelesen érzékelteti a légi összecsapások feszültségét és veszélyeit, amihez rengeteg repülőgépes összecsapást, légi felvételt kapunk. Ilyenkor részletesen, a legapróbb mozzanatokig elmerülünk ezeknek a repülő erődöknek az irányításában, amelyhez 8-10 ember tökéletes összhangja kellett. Ezek a pillanatok egyszerre izgalmasak és lélegzetelállítóak, hihetetlen, hogy néz ki egy-egy légi összecsapás. Technikai szempontból tehát kifogástalan a sorozat, és kivétel nélkül mindent jól csinál ezen a téren.
Mégis, az akció van, hogy nem szemtől-szemben zajlik, mint ahogyan azt más háborús drámákban megszoktuk. Sokszor látjuk ugyanis a repülőgépek zuhanását egy másik bombázó pilótafülkéjének ablakából, ami érzelmi távolságot teremt, és tompítja a nekünk szánt drámai hatást. Azt is meg kell jegyezni, hogy bár folyamatosan életveszélyes körülmények között vannak a pilóták, hamar feltűnik majd számunkra, hogy igazából nincs nagy ok az aggodalomra, mert túlságosan is a biztosra, a kiszámíthatóra játszanak ezekkel az akciókkal a készítők.
Nagyon durván benne van ugyanis a sorozatban a túltolt amerikanizmus, a világháborús katonák heroizálása is. Az régóta köztudott, hogy a legnagyobb becsben a vadászpilótákat tartják a hadseregben és Hollywoodban is, ez pedig itt sincs másként: szinte istenekként, szuperhősökként kezelik őket sokszor, nem pedig egyszerű emberként, ami bizony tényleg gond, mert ezzel még egy lépéssel távolabbra kerülünk az érzelmi azonosulástól, és nem tudunk értük izgulni sem úgy igazán. Csak néhány ritka pillanat van, amikor ez megtörténik.
Ironikus módon ezek a pillanatok pont olyankor következnek be, amikor a karakterek lekerülnek a földre. Hiszen nem múlt el úgy bevetés, hogy ne zuhant volna le legalább egy gép, hogy egy lángoló gépből ne ugrottak volna ki a katonák, és ne érkeztek volna le ejtőernyővel az ellenséges területre. Mint például az egyik részben, amikor az egyik amerikai repülő lezuhan a németek által megszállt Belgiumban, és a túlélők kénytelenek a helyi ellenállás tagjaira hagyatkozni a túlélés, valamint a hazajutás érdekében. Sőt, ami külön meglepett - holott belegondolva egyébként tök logikus, hogy ez is helyett kapott a sztoriban -, hogy kaptunk egy külön fogolytáboros történetszálat is a fogságba került katonákkal és megpróbáltatásaikkal. Ezek a sorozat legerősebb pillanatai, amiből elviseltem volna többet is a kilenc rész játékideje alatt, mert itt éreztem igazán azt, hogy tényleg ott vagyok a háborúban, nem egy hollywoodi produkciót nézek, és tényleg hús-vér karakterekért izgulok.
Ami még tetszett, hogy időnként belenyúl olyan témákba is a sorozat, mint az egyre növekvő bevetésszám okozta frusztráció a katonák között; a morális dilemma és a tényfeldolgozása annak, hogy idővel már nemcsak katonai létesítményeket, hanem civil célpontokat, civil infrastruktúrákat is bombázni kezdenek, ami miatt zúgolódnak egyesek, hogy ez nem helyes. De szó lesz itt a bevetésről visszatérő katonák depressziójáról is, vagy ott vannak azok a pillanatok, amikor azt látjuk, mivel töltik a pilóták a bevetések közötti időt. Ezek mind segítenek abban, hogy olykor el tudjunk merülni ebben a közegben.
De van ennek az éremnek másik oldala is. Olyan oldala, amely megszakítja a történetvezetés tempóját. Az előzetesekben, az intróban, valamint a promóanyagokban is rendre azt hirdette az Apple, hogy az afro-amerikai repülősök is fontos szerepet kapnak a történetben. Na, ehhez képest a feltűnésükre a sorozat legvégéig kell várnunk, és ott is teljesen testidegen az egész száluk. Pedig a Tuskegee-csapat - ahogyan a színesbőrűek híres osztagát hívták - valóban létezett, tehát történelmileg pontos a feltűnésük. De mégis, így, ebben a formában csak jelképesnek érződik a szereplésük. A nézők többsége valószínűleg nem fog tudni elvonatkoztatni majd attól, hogy mintha csak azért került volna bele a sorozatba az osztag, hogy ezzel a készítők megfeleljenek a modern kor követelményeinek. A történetüknek jót tett volna, ha szervesen illeszkedik a sorozat egészébe, ezt azonban nem sikerült megoldani a készítőknek, sőt, végső soron teljesen felesleges volt őket behozni.
Összességében tehát elmondható A levegő urairól, hogy megvannak a hibái, főleg a karakterek kibontásában, egyes történetszálak prezentálásában, valamint a túltolt pátoszban. Emiatt úgy, mint A hős alakulat, ez is csak részleteiben közelíti meg Az elit alakulat magasságát. De még így is egy teljesen jó szórakozást jelenthet mindazoknak, akik a második világháborús téma rajongói. Viszont azok a nézőknek biztosan nem ez hozza meg az áttörést, akik kevésbé érzik magukénak a háborús címeket, mert kevés olyan dolog van benne, amit ne láttunk volna már korábban jobban megcsinálva máshol.
