Bizonyos városok nemcsak egy pontot jelölnek a térképen, hanem egy jellegzetes hangulatot és világnézetet, amely szinte beleégett a helyi tájképbe. Az észak-dakotai Fargo és a montanai Baldlands pontosan ilyenek. De mindenekelőtt Casablanca, a város, amely a szerelem, a háború és a fájdalmas döntések szinonimájává vált Bogartnak, Bergmannak, a Marseillaise-nek és a ködbe vesző utcai lámpáknak köszönhetően.
Ezt a hangulatot próbálja megidézni a Szövetségesek, amikor egy kanadai repülő ezredest (Brad Pitt) és egy francia ellenállót (Marion Cotillard) élet-halál küldetésre küld a legendás városba. Max Vatan és Marianne Beuaséjour pedig olyan jól játssza a házaspár szerepét, hogy a feladat sikeres teljesítése után úgy döntenek a való életben is folytatják kapcsolatukat, ahol Vatan többnyire az íróasztal mögül figyeli a háborút, Marianne pedig berendezkedik, mint háziasszony.
A film legjobb jeleneteit éppen ennek az átvezetésnek köszönhetjük, mert Zemeckis lenyűgöző részletességgel meséli el milyen volt a többé-kevésbé normális élet a II. világháború alatt. Ahol reggelente üvegcserepeken kellett sétálni, a pezsgő kivételével mindent jegyre lehetett kapni, és esténként szinte tűzijátéki szórakoztatással ért fel a légitámadás - ha épp London egy másik kerületét bombázták. Ezzel szemben a casablancai thriller - összes izgalmával együtt - felvet bizonyos kérdéseket. Bár a Szövetségesek mindent megtesz, hogy megfelelően megalapozza Vatan és Marianne szerelmi történetét, mégis felmerül a kérdés, hogy bár adott két kivételes kinézetű ember egy kivételes helyzetben, vajon elég-e a tündérmesébe illő szerelmükhöz annyi, hogy egy lakásban laknak.
Ez sokszor Pitt szinte idegesítően sztoikus játékmódjának köszönhető, akinek ejtőernyős képességeit még James Bond is megirigyelhetné, de félő, hogy a visszafogott modor inkább ürességet, mintsem forrongó érzelmeket takar. Azonban a díszletváltás után Pitt játéka is javul és hihetően válik meggyötörté, amikor kiderül, hogy Marianne talán nem is az, akinek mondja magát.
Marion Cotillard ezzel szemben a film minden egyes jelentében kiolvashatatlanul tökéletes, aki a nőiességét és titokzatosságát használja a túlélésért, és akiről a néző az utolsó pillanatig nem tudja eldönteni, hogy vajon az öreg Hollywood által hirdetett törékenységet, a film noir femme fatale-ját vagy egy nagyon modern, 21. századi csodanőt testesít meg.
Robert Zemeckis a Szövetségesek második felében bőven merít a 40-es évek háborús drámáiból és Hitchcock filmjeiből, különösen a rendező sajnálatosan alul értékelt Gyanakvó szerelméből, amelyben Joan Fontaine világa lépésről-lépésre hullik darabokra, ahogy felfedezi, hogy a Cary Grant által játszott férj esetleg meg akarja őt ölni. Zemeckis ugyanezt a lépcsőzetes építkezést használja, ám mégsem éri el a hitchcocki thriller kiszámíthatatlanságát. Amiben viszont a rendező ismét utánozhatatlant alkot, az a látványvilág. Zemeckis védjegyévé vált vizuális effektus-varázslat a Szövetségesekben a maximumon pörög, gyakorlatilag nem lehet megkülönböztetni a történelmileg hiteles díszletet a CGI-tól.
Ugyanez a tökély(re való törekvés) jelenik meg Steven Knight okos, kellően humoros és fordulatos forgatókönyvében, Don Burgess álomszerű fényképezésében, Joanna Johnston elegáns, ragyogó és valósághű jelmezeiben, illetve Alan Silvestri megható, de nem tolakodó zenéjében.
A Szövetségesek tehát egy igazi szerelmeslevél Hollywood aranykorához, amely bár nem haute couture, mégis egy tökéletesen szabott öltöny. Ráadásul bár minden tiszteletet megad a nagy elődöknek, mégsem lehet összetéveszteni a 40-es évek mozijával. A nyelvezet túl szókimondó, a szex túl egyértelmű, a politika túl korrekt. Ám a régi és az új kifinomult egyvelege éppen elég ahhoz, hogy az ember ne akarja másra költeni a mozijegy árát.