Na jó, az őszintét megvallva nem feltétlen egy klasszikus értelemben lett remake-ről beszélünk. Sosem voltam az őserdő gyermekének rajongója, szóval bocsássátok meg nekem, ha gyakorlatilag laikusként közelítem meg Tarzan több tucatnyi filmre/rajzfilmre/könyvre és egyébre visszanyúló történetét. Mindenesetre a Tarzan legendája nem a kezdetektől meséli el immáron kétszázadjára ugyanazt a történetet, hanem akkor kapcsolódunk be, amikor is Tarzan, polgári nevén John Clayton már egy jó ideje akklimatizálódott a londoni élethez, és úri nemesként tengeti mindennapjait. Mindeközben ám hihetetlen mélységű (nem) politikai ármánykodásokba nyerünk bepillantást, ugyanis II. Lipót belga király egy álcázott hadjáratot indít annak érdekében, hogy gyakorlatilag kizsákmányolja Tarzan szülőföldjének, a Kongó-medence ásványkincseit és rabigába hajtsa annak őslakosait. Az elképesztő komolysággal tálalt történet valójában lényegtelen, Tarzan hazatér, a többit pedig úgy is tudjátok.
Persze ennyivel rendkívül igazságtalan lenne lerendezni a filmet, szóval nézzük meg egy kicsit részletesebben. Az első és egyben talán legszembetűnőbb problémája az volt a Tarzan legendájának, hogy borzasztóan lassú volt a felvezetés. David Yates rendező nevét leginkább a Harry Potter filmek rajongói ismerhetik, aki itt mindent egyszerre akart megmutatni. A film szeretett volna egy viszonylag komolyabb felvezetést a politikai háttérrel, ami végül teljesen feleslegesnek bizonyult. Mindeközben úgy-ahogy el szerette volna mesélni Tarzan eredettörténetét, ám mindezt úgy, hogy maga a film sem tudta eldönteni, hogy mi most olyanoknak akarunk mesélni, akik az égvilágon semmit nem tudnak Tarzanról, vagy egyenesen a legnagyobb rajongói. A flashback-ek többnyire súlytalanok és unalmasak voltak, végeredményképp pedig teljesen feleslegesen tördelték a film amúgy is ingatag lábakon álló tempóját. Arról meg ne is beszéljünk, ahogy Tarzan Jane-nel való szerelmét a lehető legklisésebb filmes eszközökkel adták a néző tudtára.
A rendkívül döcögős kezdés sajnos permanensé vált, ugyanis a Tarzan legendája egyszerűen még Tarzan filmnek is kevés volt. Alexander Skarsgard valóban remekül mutat a vásznon, viszont mintha végig John Clayton-t alakította volna, még akkor is, amikor elvileg Tarzan ugrándozott a fákon. Hiába vártam, nem jött el az a pont, amikor úgy igazán azt éreztem volna, hogy ez az ember most levedli magáról a számára teljesen idegen arisztokratikus attitűdöt, és önfeledten állati üvöltésbe kezd az őserdő közepén. Ez az érzés egyébként az egész filmet átjárta. Aki a merevséget próbálta oldani, kisebb-nagyobb sikerekkel, az Samuel L. Jackson volt, akinek abszolút nem volt más szerepe, minthogy a film vicces-fiúja legyen. Néha mondjuk elég furán hatott, hogy az egész film során Tarzan nyakában lógott, bizonyos jelenetekben szó szerint! Jane-t Harley Quinn Margot Robbie alakította, aki nagyon szép, nagyon aranyos és nagyjából a karaktere is ennyi volt. Aki viszont magasan a film fénypontja lehetett volna, az a zseniális Christoph Waltz, aki korunk egyik legnagyobb színésze, ám talán pont emiatt volt meglehetősen szürke a filmben mint az ügyeletes főgonosz. Egész egyszerűen az volt az érzésem, hogy mind Jackson, mind Waltz karakterét egyenesen a Tarantino filmekből vágták ki. Komolyan, mintha Yates azt az utasítást adta volna Waltz-nak, hogy: "Te Christoph! Ugye emlékszel még a Becstelen brigantykos szerepedre? Igen? Na, az a náci csávó legyél!". Szóval ahogy az várható volt, remek színészek, kétdimenziós karakterek (jobb esetben).
A Tarzan legendája látványát nagyon nehéz értékelnem, ugyanis a standard 3D ismét azzal a mellékhatással járt, amit én rendkívül gyűlölök, nevezetesen a kép sokkal sötétebb, a színek pedig kifejezetten szürkék. Szerintem sejtjük, hogy ez mekkora probléma tud lenni egy olyan film esetében, ahol a természet legvadabb, leggyönyörűbb területeit járjuk be. Szóval nem tudom egyértelműen rámondani a filmre, hogy jól festett, de azért összességében az, amit láttam, egyben volt. Senki ne számítson olyan színvonalú CGI-ra mint mondjuk azt A majmok bolygójában láthattuk, az állatok tekintete közel sem olyan lélekkel teli, mint ott. Ám amire egy rossz szót nem tudok mondani, azok a hanghatások. A Tarzan legendája fantasztikusan szólt, ami talán ritkán szembetűnő egy film esetében, viszont az őserdő egyszerűen megköveteli, hogy a nézőket odarepítsék a hangok segítségével. A filmzenét az a Rupert Gregson-Williams szerezte, akit leginkább Adam Sandler- és egyéb, hasonló kaliberű vígjátékok stáblistájáról ismerhetünk. Mindenesetre egy darab dallamra nem emlékszem, viszont amikor az őserdő megelevenedett az állatokkal és bennszülöttekkel együtt, akkor fantasztikus, autentikus törzsi "zene" csendült fel. Ezek a jelenetek azon ritka pillanatokat képezték, amikor a film képes volt beszippantani az amúgy egyre inkább érdektelenné váló történet közepette.
Nehéz hova tenni ezt a filmet, mert nem bődületesen rossz, de bántóan középszerű és egész egyszerűen unalmas. Az a legnagyobb baj, hogy talán gyerekeknek lehet legkevésbé ajánlani a Tarzan legendáját, mert ez nem Tarzanról, hanem a feszengő John Clayton-ról szól, ami nem hogy a fiatalabbakat, de az égvilágon senkit sem fog érdekelni. Samuel L. Jackson próbálkozott rendesen, tényleg lehetett rajta mosolyogni, talán még nevetni, de basszus, még Christoph Waltz-ot is untam! Én nem tudom, hogy ez mégis hogy sikerült, mindenesetre a Tarzan legendája pontosan olyan film, amilyennek hittétek a cikk elolvasása előtt.
Értékelés: 50%
Kiknek ajánljuk:
Tarzan-rajongóknak. (léteztek?)
Alexander Skarsgard szerelmeseinek.
Margot Robbie szerelmeseinek.
Kiknek nem ajánljuk:
Azoknak, akik most szeretnék megismerni Tarzan történetét.
Azoknak, akik igényes szórakozásra vágynak.
Gyerekeknek.