Anno 2013-ban, Alfonso Cuarón hét Oscar-díjas Gravitációjával volt kapcsolatban egy hatalmas baklövés, hogy a film már az első előzetestől fogva "sci-fi"-nek lett titulálva, mikor erről szó sem volt. Az oka ennek az a téves következtetés, miszerint ha egy filmben bármilyen szerepet is kap az űr, akkor az automatikusan sci-fi, márpedig ha valami sci-fi, akkor ott minimum űrcsaták meg lézerfegyverek lesznek. Na, a Gravitáció ennek ellenére egy fantasztikus, nem feltétlen klasszikus értelemben vett kamaradráma volt, amiről az "átlagos" nézők jelentős része mégis csalódottan jött ki. A Gravitáció esetében nem egyértelműen a film marketingjével volt a gond, ellenben a norvég Morten Tyldum Utazók-jával.
"Nem véletlenül ébredtek fel." -olvashatjuk a film plakátjain, ami az előzetesekkel karöltve abszolút téves elvárásokat szült egy olyan filmmel szemben, ami meg sem próbált sci-fi lenni, hatalmas szerencséjére. Talán a többség nevében is beszélhetek: a marketing anyagok alapján arra számíthattunk, hogy felébred ez a két kedves utazó egy hatalmas űrhajón, majd a cselekmény során ők maguk is rájönnek arra, hogy itt bizony valami nagyobb is zajlik a hátérben. Mindez előre el volt tervezve? A Földről végeznek valami nagyon bizarr kísérletet? Esetleg mások is vannak még a hajón, ne adj' isten, idegenek?! Bárki, aki tervezi megnézni az Utazókat, az most azonnal felejtsen el bármi ehhez hasonló gondolatot, ugyanis konkrétan egy igazi romantikus filmmel állunk szemben, de akár még "randi filmnek" is hívhatnánk.
Egyébként a film szlogenjére visszautalva: de, marhára véletlenül ébredtek fel. Pontosabban a Chris Pratt által alakított gépészmérnök, Jim Preston mindenképpen. A férfi egy új élet reményében tette fel minden pénzét erre az utazásra, ami egy hosszabb űralvást követően rémálommá válik, ugyanis még szűk 90 év hátra van az útból a paradicsomi bolygóig, a hibernáció pedig nem lehetséges ezen a mindennel felszerelt luxushajón. Bizony. Esetleges spoiler: Szegény Jim nagyjából egy évig volt képes teljesen egyedül tengetni a mindennapjait a hatalmas űrjárón, majd végső elkeseredettségében felébresztette az elbűvölő Aurora Lane-t, hogy enyhítse magányát. Spoiler vége. A film innentől fogva egy piszok modern környezetbe helyezett szerelmi történet lesz, és bár meglepő lehet, merem állítani, hogy mindannyian jobban jártunk így.
Az Utazók egyetlen igazán érdemi felvetése Jim dilemmája volt. Maradjon élete végéig magányos egy kihalt űrhajón/vessen véget az életének, vagy ébressze fel addig plátói szerelmét, ezzel gyakorlatilag tönkretéve a hölgy életét is. Ez a kérdés többé-kevésbé átíveli az egész filmet, és meglepően okosan lett tálalva. Mindez viszont nem kifejezetten a jól megírt forgatókönyvben keresendő, hanem Lawrence és Pratt játékában. Bevallom, én még a 2010-es A hallgatás törvénye idején rajongva néztem Lawrence kisasszony játékát (és ő magát is), viszont az elmúlt években a fiatal színésznő csillaga számomra piszkosul zuhanni kezdett. Az X-Men: Apokalipszisben nyújtott teljesen lélektelen, életunt performansza pedig már nekem volt ciki. Chris Pratt pedig mindig is a "teljesen jó arc, de piszkosul unalmas" kategóriába esett nálam, az Utazókban viszont egy rossz szó sem érheti egyikük alakítását sem. Ez pedig elengedhetetlen volt ahhoz, hogy az Utazókat egyáltalán filmnek lehessen nevezni.
És most jön az a rész, amikor az olvasó szépen legörget, és melegebb éghajlatra küldi szegény cikkírót, de na, bátor leszek: én élveztem, talán még szerettem is az Utazókat. Az oka ennek az, hogy én rendkívüli örömmel konstatáltam, hogy a film csak egyetlen pillanatig próbált meg sci-fi lenni, mert még az is tragikus volt. Rettegtem, hogy valami elcsépelt, blőd és higított verzióját fogom kapni Duncan Jones Holdjának, ezzel szemben kaptam egy romantikus filmet két nagyon szép emberről, akik nagyon szerelmesek egymásba. Nem mintha sok választásuk lenne. A gyermeki megfogalmazás természetesen tudatos, ugyanis az Utazókra őszintén nem lehet többet mondani. A filmben persze lesz egy konfliktus, ami megmagyarázza Jim felébredését is többek között, viszont mindez teljesen alárendelőik a Lawrence és Pratt közötti, manapság már elcsépeltnek hangzó kémiának.
Kicsit "jutalomjáték" érzése volt az Utazóknak, ami a szenzációs díszleteknek, olykor kifejezetten látványos vizuális effekteknek és az alapvetően egyszerű, mégis erőteljes dilemmának köszönhetően egyszerűen nem vált unalmassá. A "középszerű film" megtestesítője az Utazók, viszont látványra és élményre is a kellemesebb kikapcsolódások táborát erősíti. (Fénykard meg űrcsata viszont tényleg nem lesz.)