Fede Alvarez rendező neve csak a közelmúltban válhatott ismerőssé a horrorban jártasabb nézők számára, ugyanis első egész estés munkája nem volt más, mint rögtön a hatalmas klasszikus, a Gonosz halott újragondolása. Az uruguayi direktor most is maradt a műfajon belül, és remekül tette. A Vaksötét három fiatal életébe vezet be minket, akik ki szeretnének törni a lepukkant külvárosi világból, hogy új életet kezdhessenek. A módszereik viszont közel sem pártolandóak, ugyanis mindezen célokat alapvetően betörésekkel szeretnék elérni, aminek legújabb áldozata egy, már hatvanas éveiben járó, lányát gyászoló háborús veterán lesz. Ami a melót könnyebbé teszi, az a nem elhanyagolható tény, miszerint a férfi teljesen vak. Viszont a sötétség országában tényleg a vak a király…
A pár héttel ezelőtti, Amikor kialszik a fény cikkemben elsősorban azt hiányoltam, hogy az a katasztrofális film mennyire képtelen volt a feszültségkeltésre. Teljesen kiszámítható események, rosszul ütemezett snittek, átgondolatlan vágások és tragikusan rossz írás jellemezte, amire mintha direkt válaszként jött volna Alvarez filmje. A Vaksötét hihetetlen egyszerű alapokra épül, ugyanis a vakságból adódóan az Amikor kialszik a fényhez hasonlóan ez a film is a teljes sötétség rémisztő erejére épít, a különbség csak annyi, hogy ez itt működött is. A Vaksötét elérte, hogy hosszú perceken keresztül a torkomban dobogjon a szívem. A horrorok többségében a betolakodók szoktak a rettegés forrásai lenni, itt viszont csavartak egyet a dolgon, ugyanis a három fiatalnak igen hamar rá kellett jönnie arra, hogy rossz emberrel kezdtek ki. A vak veterán nem hogy hátrányként kezelte látásának hiányát, hanem óriási előnyre tett szert a fények kiiktatásával, és visszatérve az ember ősi ösztöneihez, ragadozóként vadászott az életét megzavarókra.
Eleinte nagyon aggódtam amiatt, hogy mennyire fog működni a film lelki oldala. Remélem, egyetértetek velem abban, hogy elég nehezen tudok együtt érezni olyankor, amikor még a véletlenül sem Robin Hood-i tolvajok elnyerik a büntetésüket "áldozatuk" által. A félelmeim egy szempontból be is igazolódtak, lévén a film során ezen érzésem egy cseppet sem változott, egyedül a fiatalabb srác volt az, aki iránt képes voltam valamiféle aggodalmat érezni. Viszont ez közel sem volt akkora probléma, mint hittem, ugyanis a Vaksötét a másik oldalról közelítette meg ezt a kérdést. Bármilyen spoiler nélkül annyit mondhatok, a film cselekménye sokkal kacifántosabb lesz annál, mint ami az előzetes alapján sejthető volt, és az a tizennyolcas karika NEM véletlen!
A Vaksötét ereje viszont nem a történetben, hanem innovatív eszközeiben és annak részleteiben rejlik. Számos horrort láttunk már, amikben nagyon sötétben, nagyon csúnya szörnyek vadásztak szegény, ártatlan emberekre, viszont ezeket az esetek túlnyomó többségében a sztenderd, elcsépelt a "sötétben mindig mindenki meghal" klisés utóíz követte, amit a Vaksötét egy kellemes koktélként űz ki a szánkból. A Stephen Lang által remekül és vérfagyasztóan hitelesen megformált veterán vaksága nem csak egy ürügy arra, hogy a film nagyrészt teljes sötétségben játszódjon, hanem magát a közeget biztosítja, aminek hála végre láthatunk egy olyan, ténylegesen horror filmet, amiben nem a kibelezéseken vagy az öncélú jumpscare-eken van a hangsúly, hanem a már-már Hitchcock-ot idéző feszültségkeltésen. Számos jelenetben gyakorlati szempontból nem történik semmi, a rémült fiatalok teljes mozdulatlansággal és néma csönddel igyekeznek elkerülni a legrosszabbat, mindeközben a vak férfi pisztolyával végigpásztázza a szobát, várva arra, hogy bármilyen önkéntelen reakciót csaljon ki valamelyik betolakodóból. Ilyenkor általában én se nagyon vettem a levegőt, a Vaksötét ugyanis hibátlanul játszadozott ezekkel az eszközökkel.
A probléma az, hogy olyan érzésem volt, mintha a stáb a film háromnegyedénél jött volna rá arra, hogy már minden kreatív ötletet elsütöttek, szóval valamit ki kell találniuk a forgatókönyv maradék oldalaira. Képzeljünk el egy remek alapot, ami könnyen a műfaj egyik legjobb filmjét eredményezhette volna, ám az ötletek kimerülése és a Vaksötét apróbb butaságai egyszerűen megakasztották a jól működő gépezetet. A feszült jeleneteket felváltották a már jól ismert horror-sablonok, a kreatív rendezést pedig elnyomta a kissé feleslegesen túlcsavart történet és az emiatt jóval hosszabbnak érződő játékidő. A Vaksötét továbbra is kortársai egyik legjobb darabja, viszont nem tudok elvonatkoztatni attól, hogy milyen lett volna ez a film akkor, ha végig tartja a minőségét. (A filmet egyébként kis hazánkban forgatták, a stáblistán pedig nem is nagyon találtam mást, mint magyar neveket, szóval innen is gratuláció mindenkinek, akik részt vettek ebben a műfaján belül alaposan kiemelkedő film elkészültében!)
Értékelés: 75%
Kiknek ajánljuk?
- Igényes horrorra éhezőknek.
- Azoknak, akik számára fontosabb a hangulat és a feszültség, mint a látvány vagy akció.
Kiknek nem ajánljuk?
- Érzékeny lelkűeknek, ugyanis a Vaksötét nem veszi félvállról a műfaját, vagy éppen a korhatár-besorolását.