Nevével egyre többször találkozhatunk: láthatjuk őt a Válótársak című sorozatban, megcsodálhattuk tehetségét a Liza, a rókatündér főszerepében, Tiszta szívvel játszott Till Attila kiváló filmjében és a sor egyre csak gyarapodik (most épp Mundruczó Kornéllal forgatja A Felesleges ember című mozit). Mindezen túl még arra is van ideje, hogy beugorjon a szinkronstúdióba és hol Shakespeare-film hősnőjének kölcsönözze a hangját (Lady Macbeth magyar hangjaként hallhattuk a Macbeth-ben), hol pedig egy kemény és talpraesett hölgy orgánumaként mutassa meg, mit tud. A Carter ügynök elérkezett végre kicsiny hazánkba is (a Fox jóvoltából), így most már minden szerda este nézhetjük, mint billenti fenéken az arra érdemeseket Hayley Atwell - és mint idomul hangjával a szinkronizálandó szerephez hazánk egyik legbájosabb színésznője.
Több ízben alkalmad nyílt már arra, hogy a hangodat adjad Peggy Carternek. Habár "csak" szinkronról beszélünk, felmerült bennem a kérdés, hogy a többszöri visszatérés mennyiben ad neked lehetőséget arra, hogy a magad módján tovább vezesd a karaktert és alapozz az előző részben látottakra?
Az mindenképpen előnyére válik az embernek, ha már többször látta az adott színészt, főként, ha többször ugyanazon karakter bőrébe bújt - ez segítségül szolgál abban, hogy egyre több mindent tudj meg róla. Hayley Atwell-nek nagyobb szerepe még a legelső Amerika kapitány-ban volt, a többi filmben csupán kisebb jelenetei voltak, mint visszatérő szereplő, amelyek azonban igencsak színesebbé tették a karaktert. Az egyik filmben például idős asszonyként jelent meg, ami komolyabb színészi munkára adott lehetőséget a színésznőnek és nekem is feladta a leckét a szinkronizálást illetően. A Carter ügynök című sorozatban már sokkal szélesebb spektrumát nyújtja a színésznő az érzelmeknek. Úgy érzem, hogy az első részben több ideig keresgéltem a karaktert, hosszabb ideig tartott a munka. A továbbiakban egyre inkább belejöttem és begyorsultunk. De ez mindig így van a sorozatoknál. Lengyel László szinkronrendezővel meg nagyon szeretek dolgozni, sokat segít, kedves és jó hangulatban mindig könnyebb teljesíteni. Ahogy jöttek az új részek én is egyre többet tudtam meg a színésznőről és azt is érdekes ilyenkor látni, hogy miként írják a forgatókönyvet, hogyan fejlődik a karakter, milyen eszköztárból merít a színésznő és azt, ahogy a humor egyre dominánsabbá válik. Már csak ezért is nagyon érdekes volt dolgozni ezen a sorozaton.
Mi fogott meg Carter ügynökben? Hogyan látod őt?
Az Amerika kapitányban még úgy láttam, hogy egy sokkalta légiesebb, könnyedebb figurával van dolgunk, a sorozatban azonban már egy jóval érettebb színésznővel találkozhattunk. Nagyon megfogott az, hogy nőiessége mellett sikerült kiemelni karakterességét, erősségét, harciasságát. Emellett melle van, feneke és combja, szóval nem egy tipikus hollywood-i sztár. Ráadásképpen maga a korszak is elnyerte a tetszésemet, majd a karakter humora, ami pluszba jött. A kosztümök és ruhák pedig nőként szintúgy kedvemre valók voltak.
Elég sok szuperhősfilmet látok a filmográfiádban, melyeknek szinkronizálásában közreműködtél. Otthonosan mozogsz a témában?
Nagyon tudom élvezni ezeket a filmeket, bár azt azért nem mondanám, hogy túlságosan otthonosan mozognék bennük. Épp a minap néztem újra a Tobey Maguire-féle Pókembert, úgyhogy azért fel szoktam eleveníteni a régieket, és ha tehetem, akkor moziba is elmegyek ahelyett, hogy otthon nézném meg őket. Kikapcsolnak ezek a felnőtt mesék főként akkor, ha van bennük humor - épp ez az egyik oka annak, hogy annyira szeretem az első Pókember-filmet. Több benne az emberség és esetlenség, amihez a vonzalmam azt hiszem, még gyerekkoromból eredeztethető. Nagyon-nagyon szerettem az Indiana Jones-filmeket is, aminek szerintem az volt a titka, hogy nem egy olyan embert láthattunk, aki legyőz mindenkit és megold mindent, hanem egy olyan ember volt a főhős, aki egy ostorral esik-kel és volt benne egy bizonyosfajta emberségesség és humor. Ugyanezen tulajdonságokat fedeztem fel a Zöld Lámpásban is, amit szintén nagyon szeretek.
Visszakanyarodva a szinkronizáláshoz: mennyiben tudsz érzelmileg kötődni az adott szerephez?
Amikor nem volt ennyi tapasztalatom forgatás terén, még egész más szemmel néztem azt, hogy a színész milyen teljesítményt nyújt az adott szerepben. Most azonban, hogy túl vagyok jó pár forgatáson, már teljesen máshogy állok a dolgokhoz. Látom azt, hogy mit kell kibírnia a színésznek, min megy keresztül a forgatás alatt, milyen próbatételeket kell kiállnia ahhoz, hogy a film elkészüljön. Az egyik ilyen film A zátony, ami mostanában megy a mozikban, és aminek a szinkronján én is dolgoztam. Azon túl, hogy mennyire élveztem azt a filmet, egyrészt nem gondoltam volna, hogy ebből a sztoriból ennyi mindent ki lehet hozni, másrészt, átéreztem a színésznő helyzetét is, akinek minimum 40 nap forgatási napon keresztül kellett egy sziklán mezítláb, vizesen játszania, ami azért fizikálisan rendkívül megterhelő tud lenni. Szóval van egyfajta kötődés.
Melyik a számodra legkedvesebb szinkronszereped?
Hogy a frissebbeket nézzük, A dán lány nagyon jó munka volt és rengeteg pozitív visszajelzést kaptam rá. Nem csak a történet csodálatos, de ennek tetejébe a színészek munkája is gyönyörű, rendkívül sokat lehet belőle tanulni. Ha sorozatokat nézzük, akkor a Profilozókat említeném, annak a munkálatait épp most fejeztem be és egy nagyon lökött karakter hangját kölcsönzöm, akit hihetetlenül eltalálták az írók és a rendező. De mondhatnám a Carter ügynököt is, és ha még elég sokáig beszélgetnénk, valószínűleg felsorolnám nagyjából az összeset, amelyikhez a hangomat adtam, mert mindegyikben volt valami jó.
Amikor szinkronizálsz, mennyiben igazodsz a színésznő alakításához, illetve mennyiben igyekszel a saját képedre formálni az adott szerepet?
Egy szinkron annál jobb lesz, minél jobban magadévá tudod tenni az adott szereplő játékának gesztusait, a kisebb hangokat, a sok kis finomságot, a nyüszögéseket. Nem feltétlen szeretik a rendezők ezt, a kevesebbet néha többre tartják, de ha szinkronról van szó, akkor a színészek mindig színesítik kicsit azt a karaktert, akit látnak, megpróbálunk hozzáadni ha épp szükség van rá. Akkor jó a szinkron, ha tudsz azonosulni a szinkronizálandó karakterrel. Más kérdés, hogy régen jóval több idő volt egy szinkron elkészítésére, ugyanakkor az is igaz, hogy nem állt rendelkezésünkre ekkora technikai háttér. Szóval bár gyorsabban kell mindent csinálnunk és jó volna több időt eltölteni egy-egy karakterrel, ráhangolódni, de legalább a technika biztosítva van.
Így, hogy ilyen kevés időd van a rákészülésre, miként osztod be az idődet? Konkrétan a Carter ügynök esetére gondolva, mennyi időd volt rá és hogyan tréningelted magad a szerepre - illetve, ha ugyanolyan sok idő lenne egy-egy szinkronizálás elkészítésére, mint régen, hogy nézne ki a folyamat?
Nem lehet tréningezni mert nem tudsz hogy. Régen a színészeknek állítólag volt egy vetítés amikor az egész filmet megnézték és utána napokig vették a szinkronját. Ma nem nézzük meg és egy vagy két nap van a munkára. De mint említettem a technika viszont fejlettebb és gyorsabb.
Te magad hogyan nézed a filmeket? Szinkronizáltan vagy eredeti nyelven?
Vegyesen. Nagyon szeretem eredetiben nézni a filmeket, miközben érdekel az is, hogy a szinkron hogyan sikerült, de ha valamit elkezdek egyféleképp, akkor szeretem úgy is befejezni. Ugyanakkor gyakran van az, hogy miután felirattal megnéztem valamit, utána a szinkront meghallgatva megjegyzem magamban, hogy mennyire jól el lett találva. Nemrég például repesve hívtam fel Ruttkay Laura kolléganőmet, hogy mennyire csodálatos volt a most készült, két részes, Marilyn Monroe-ról szóló filmben. Csodálatos volt benne! Szóval nekem az a véleményem, hogy a magyar szinkron még mindig nagyon jó, még világviszonylatban nézve is.
(Kiemelt kép forrása: divany.hu)